Akik szavaikkal történelmet írnak, azok gyakran elfelejtik, hogy a történelmet a kimondott szó alakítja. A 20. századot három óriási mozgalom formálta. Mindegyik mozgalmat a szavak embere vezette, aki szavait politikai, meggyőzési és a hatalmi eszközként használta, aki mozgalmát historikusan őszinte szavaival összegezte.
- 1917 őszén, a petrográdi Szmolnij Intézetben Nyikolaj (sic!) Lenin halkan így szólt: „És most elkezdjük felépíteni a szocialista államot.” (Az amerikai felületesség/nyegleség jó példájaként nem javítottam Nyikolajt Vlagyimir Iljicsre - a ford.)
- 1924 őszén a bajorországi Landsberg börtönében Adolf Hitler ezt írta a Mein Kampfban: „Eltökéltem, hogy politikus leszek.”
- 1940. május 13-án a brit képviselőházban megtartott első miniszterelnöki felszólalásában Winston Leonard Spencer Churchill kijelentette: „Nem ígérhetek mást, csak vért, küszködést, verejtéket és könnyeket.”
E kilenc perzselő szó összegezte Britannia háborúját, hátat fordítva múltbéli gyengeségének, arcát a bizonytalan jövő felé fordítva.
E szavak miatt a beszéd többi részét mindenki elfeledte. Nem kéne így lennie, mert ez nem csupán kitűnő példája Winston Churchill ékesszólói képességének, hanem mozgalmának összegzése is egyben.
Miután röviden beszámolt kormányának felállításáról, Winston Churchill így folytatta: „Azt kérdik, hogy mi a politikánk? Hadat viselünk földön, vízen és a levegőben – hadat, amekkorát csak bírunk, akkora erővel, amit Isten csak adni bírt –, hadat viselünk egy hatalmas zsarnokkal szemben, mihez fogható még nem volt a kriminalisztika sötét és szomorú lapjain. Ez a mi politikánk. Azt kérdik, hogy mi a célunk? Egy szó rá a válasz. Győzelem. Győzelem bármi áron. Győzelem minden félelmet felülmúlóan. Győzelem, bármilyen hosszú és göröngyös az útja, mert győzelem nélkül elvesztünk. Ne legyen kétségünk: ha elvész a Brit Birodalom s vele mindaz, amiért létrejött, elvész a vágy, a történelmi lendület és nem lesz cél, ami felé az emberiség haladhat.”
1940. december 31-e nem csupán az év, hanem a 20. század legrémisztőbb évtizedének vége is volt.
Az 1920-ban véget érő évtized látott egy eredménytelen háborút. Látott a világ legnagyobb országában egy forradalmat, mely létrejötte után lecsillapodott. Az 1930-ban véget érő évtized a zűrzavar és az elfecsérelt energiák évtizede volt: az Egyesült Államokban zajló szerencsejátéké és italozásé, a távol-keleti polgárháborúé, az Szovjetunióból jövő és kisikló forradalmi próbálkozásé, és a magukhoz térő európai emberek sakkban tartásáé. Az e héten véget érő évtized látta egy könyörtelen háború kirobbanását és az azt megakadályozni kívánó, elbukó akaratot. Látta a Távol-Keleten az egyetlen nép feletti teljhatalomért háborút kirobbantó hadurakat. Látta, hogy az USA lázas igyekezettel kel saját és szomszédjai védelmére. Látta a britek ellen indított háborúval a világ valaha volt legnagyobb birodalmának élethalál harcát.
1940 jelöltjei
Sem művész, sem sportoló, sem tudós, csak egyetlen ember, kinek élete a világpolitika porondján zajlik lehetett e viharos évtized legviharosabb évében, 1940-ben az év embere.
Mi sem természetesebb, hogy az USA jelöltje erre az évre Franklin Delano Roosevelt, aki harmadjára lett elnök, amire eddig nem volt példa. (Az Egyesült Államok alkotmánya csak kétszer engedélyezi az elnöki poszt betöltését, de a háborús helyzetre való hivatkozással Roosevelt harmadjára is jelöltette magát és meg is választották – a ford.) Ám Franklin Roosevelt 1940-es eredményeitől már nem áll el az ember lélegzete.
Wendell Willkie üzletember (Roosevelt republikánus kihívója – a ford.) az elnöki szék elnyerése kedvéért megnyert magának 22.5 millió szavazót, létfontosságú ügyben szólítva meg őket, igen hatékonyan előadva. Ám a végén Willkie keresztes hadjárata kudarcot vallott.
Az 1940-ik évhez tartozó nagy tetteket nem másutt, mint az óceán túlsó végén vitték végbe, úgy, mint 1938-ban az akkori az év embere, Adolf Hitler, aki harc nélkül győzedelmeskedett Ausztriában és Münchenben, vagy, ahogy az 1939-ik év embere, Joszif Sztálin tette rá a kezét egy agyafúrt szerződéssel fél Lengyelországra és szerzett szabad kezet Finnország felett. Ám 1940 nem hullott érett szilvaként a diktátorok ölébe. Egyikük, Benito Mussolini, aki azt hitte, a hódítás könnyű dolog, elszenvedte az év legnagyobb bukását. (Mussolini október 28-án Albánián keresztül megtámadta Görögországot, de próbálkozása elbukott – a ford.) Másikuk, Joszif Sztálin jó pár foga beletört a kemény kis Finnországba. A harmadik, Adolf Hitler már sikeresebb volt.
Az év folyamán Hitler öt nemzetet hódított meg fegyverrel – köztük a legnagyobb európai ellenségét, Franciaországot –, és fenyegetéssel hódoltatta be a Balkán egy részét. Hódításai Bonaparte Napóleonéival állíthatók párba. De egy létfontosságú ügyben kudarcot vallott. Nem lett Britannia ura a nyár végig, ahogyan azt tervezte. A háborút nem vitte diadalmas győzelemre. Az év végére népe és a külföldi háborúja kimerült, mely háború, amit ha nem fejez be rögvest, kétségtelen bizonyítéka lesz Németország vesztének. Győzelmei nem óvják meg a veszedelemtől, s nem hoztak számára átütő sikert. Hitler talán az évszázad embere lesz a sorsdöntő 1941-ik év végére – ha Britannia elesik. Ha Britannia kitart 1941 végéig, akkor Adolf Hitler könnyen olyanok társaságban találhatja magát, mint Benito Mussolini, Maurice Gamelin francia és Juan Andreu Almazán mexikói tábornokok, illetve John Llewellyn Lewis, akik szép reményeikkel szemben nem tudtak megbirkózni a kritikus 1940-ik évvel. (Gamelin tábornok katasztrofális irányítása alatt esett el Franciaország a német invázió idején. Almazán a mexikói kétes lefolyású elnöki választáson indult, majd forradalmat robbantott ki. Lewis bányász szakszervezeti vezetőként Willkie-t támogatta Roosevelttel szemben, így kiesett elnöki székéből – a ford.)
Az 1940-ik évben még mások is letették kézjegyüket; egyikük Görögország miniszterelnöke és generálisa, a zömök Ioannis Metaxas, aki majmot csinált Mussoliniból. A másikuk a brit Ernest Bevin szakszervezeti vezető volt, aki az erő szimbólumává vált a brit kormány szemében, aki magához térítette Britannia érdekében a szakszervezetet, aki a társadalmi osztályok közti különbségek eltörlésének szimbólumává vált, mellyel új egységet teremtett országában, hogy az megvívhassa küzdelmét.
Különös módon, minden ember fejében – még Németországban is, a náci besúgók ellenére – Winston Churchill mindenkit maga mögé utasított az év embereként. Akkor lett miniszterelnök, amikor a Blitzkrieg rázúdult Britannia előretolt állásaira. Első pár hivatali hete kuglibábúként ingatta. Norvégia már elesett. Aztán Hollandia, Belgium és Franciaország is.
A vereségek eme áradata ellen, eltekintve a tengeren elért elszigetelt sikereitől, az összes győzelem, amit honfitársainak adni tudott, az nem több, mint amit bármely londoni két ujján is meg tud számolni. 1.) a bátor dunkerque-i evakuáció, mely katasztrófából ugyan 335 ezer embert sikerült kimenekíteni, de a külföldön állomásozó brit alakulatok teljes felszerelése odaveszett; 2.) a marmaricai csata, mely tönkreverte az olasz hadsereget Egyiptomban.
Churchill így nem volt eredménytelen. Pontosan azt adta honfitársainak, amit ígért: vért, küszködést, verejtéket és könnyeket. És még valamit: kimondhatatlan bátorságot. És ez az, ami igazán számított, nem csak Britanniának, hanem a világ összes demokráciájának.
Amerika-szerte milliók hallgatták csendbe burkolózva rádióikat nem sokkal az év vége előtt, amint Roosevelt elnök felvázolta országuk jövőjét Nagy-Britannia jövőjének fényében. Ám több mint fél évvel korábban, amikor Franciaország rogyadozott, Winston Churchill volt az, aki brandy érlelte hangját felemelve tette e felismerést valósággá, így szónokolva: „Megvédjük szigetünket bármi áron is; harcolunk a tengerparton, a szárazföldön, a földeken, az utcákon és a hegyekben. Soha meg nem adjuk magunkat, még akkor sem, bár ennek bekövetkeztét magam sem hiszem, ha szigetünket vagy annak nagy részét leigáznák és éheztetnék, mert akkor birodalmunk tengeren túli része, a Brit Flotta fegyverével és őrizetével folytatná a harcot, míg rá nem vetül Isten kegyelme, s az új világ minden erejét latba vetve fel nem szabadítaná a régit.”
Angol-amerikai
Winston Churchill származásának angol-amerikai mivolta egy paradoxon, mivel az ő amerikaisága inkább brit, mint amerikai – sőt, még az átlag britnél is britebb. Az egy brit főnemes és egy amerikai nő frigyéből a várandósság hetedik hónapjára született Churchill szellemi gyökerei egész az Erzsébet-korig (1558-1603 – a ford.) nyúlnak vissza. A nehéz ételek és tüzes italok, a kalandkeresés élvezete és a nyelv, melyet oly óriások alakítottak, mint Donne, Marlowe vagy Shakespeare, érlelték személyiségét. Imádott apjával sosem tudott közeli kapcsolatot kialakítani, anyját tisztelettel csodálta. (Valójában egyik szülővel sem tudott meghitt kapcsolatot kialakítani a távolságtartó és rideg arisztokrata neveltetés okán. Iskolás korától évente csak kétszer láthatta őket. Bensőséges érzéseket csak a dadája iránt érzett, akinek halálos ágyához messzi földről hazautazott, és őt meg is gyászolta – a ford.)
Volt pénze, neve és ösztönös hajlama a figyelem felkeltéséhez; örökölte apja, Lord Randolph Churchill hatalmát, önfejűségét és kellemét; és semmihez sem fogható tehetséggel bír a szavakhoz. (Churchill, hogy beteljesítse politikusa ambícióit, a konzervatív oldalt a liberálisra váltotta, itt töltött be belügyminiszteri társát és lett az Admiralitás Első Lordja. A későbbiekben visszaült a konzervatívokhoz, ahol a miniszterelnökségig jutott – a ford.) A két világháború közötti azon időszakban, amikor politikailag mellőzték, higgadt és következetes kritikusa lett a Brit Birodalom politikájának, és így a legfélelmetesebb politikussá vált azon szűklátókörű emberek között, akiknek e politika köszönhető volt. A Brit Birodalom egyetlen férfiúja volt, aki egyöntetűen képes e birodalmat háború idején elvezetni, és igen nagy szegénységi bizonyítvány Britannia számára, hogy addig nem látta ezt be, amíg a birodalom ingani nem kezdett. (Churchill politikai mellőzöttségének okai dióhéjban: A liberális párt belügyminisztereként csalódást okozott keménykezűségével. Ugyanakkor az I. világháború idején az Admiralitás első lordjaként egyik felelőse volt az 1915-ös Dardanellák ostroma néven elhíresült fiaskóért. E majd egy évig tartó hiábavaló ütközetben 44 ezer halottat és 97 ezer sebesültet könyvelhetett el az Antant. Churchillnek mindezekért távoznia kellett a politikából. – a ford.)
Ez az év nem csak az év emberét találta meg, hanem a legalkalmasabbat is. Nem csak angolként, hanem amerikaiként is szólt Oscar Hammerstein (amerikai költő, zeneszerző, rendező – a ford.) és Edna Ferber (amerikai írónő – a ford.) szavait kölcsönözve: „E két jól szervezett és egy nyelvet beszélő demokrácia, a Brit Birodalom és az Egyesült Államok jól felfogott érdeke, hogy összefogjon közös érdekeikért. A magam részéről, ahogy a jövőbe tekintek, nem látom hátrányát ennek. Semmi sem állíthatja le. Ahogy a Mississippi, csak hömpölyög előre. Hadd hömpölyögjön. Hömpölyögjön teljes erővel, meggátolhatatlanul, ellenállhatatlanul, szélesebb vidékek és szebb napok felé.”
A háború szavai
Adolf Hitler és Winston Churchill az a két élő ember napjainkban, akik a szavak hatalmához, mint háborús eszközökhöz a legjobban értenek. A technikájuk azonban más. Hitler úgy használja a szavakat, mint egy ideggázt, Churchill pedig úgy, mint egy pallost. Csak rafináltan. A múlt májusban oly nyelvezettel bíró levelet írt Benito Mussolini részére, amilyet a nagy felfedező, John Smith kapitány írt volna egy barbár nép törzsfőnökének: „Szeretném (…) az egyre csak növekvő szakadékon keresztül kifejezni Ön felé, mint az olasz nép feje felé a jóakaratomat. (…) Kétségtelen, hogy súlyos sebeket tudnánk ejteni egymáson és egymást oly kegyetlenül megmarcangolnánk, hogy elsötétülne a Földközi-tenger bajvívásunktól. Ám leszögezem, hogy sosem voltam ellensége Itália nagyságának, sem Itália törvényhozójának. (…) Minden eddigi tétet felülmúló kihívás előtt állunk, s nem szabadna, hogy az antikvitás és a kereszténység társörökösei egymásnak rontsanak gyilkos bajt vívva. Hallja meg tiszteletteljes könyörgésem, mielőtt a borzalom elszabadulna. Nem mi fogjuk azt szabadon engedni.” (Churchill a húszas években kiépülő fasiszta diktatúra nagy elismerője volt, egyáltalán nem viszolygott tőle. Mivel Mussolini nem döntöttel el a háború első fél évében, hogy kit támogat, volt rá esély, hogy Anglia mellé áll – a ford.) E kérés süket fülekre talált, ám a múlt héten Winston Churchill ismét megszólalt, most már az Il Duce feje felett egyenest az olasz népnek címezett rádióbeszédében. Így szónokolt: „Egyetlen ember küldte az olasz népet halálos veszedelembe a Brit Birodalom ellen és fosztotta meg az Egyesült Államok bizalmától és barátságától. (…) Egyetlen ember állította az antik Róma örökének letéteményeseit egy barbár pogány horda oldalára. (…) Az itáliai történelem e tragédiája felett egy bűnöző áll, aki az őrületes és szégyenteljes gaztettet követett el.” Hogy hány olasz hallgatta ezt a beszédet, azt nem tudni, de III. Viktor Emánuel király szükségét érezte, hogy népe egysége iránti kérését fejezze ki, és hogy nyilvánosan megkérje menyét, Savoyai Mária koronahercegnőt, hogy lépjen be a Fasiszta Pártba. (Savoyai Mária nem lépett be a pártba – a ford.)
A férfiak
Churchill, az év embereként nincs magára utalva. Ahogy a második helyezett Hitler sem. Hitler mellett és mögött ott áll a német fegyveres erő, e Göring, Brauchitsch, Raeder és száz más által modernizált pompás romboló gépezet. Churchill mellett és mögött egy kisember milliónyi példánya áll. Egy hétköznapi angolé. Az ország szívében vidéken vagy egy nagyvárosban látta meg a napvilágot, vagy London egyik szürke külvárosi házába. Akit kemény kézzel neveltek. Langyos vagy hideg ételen nőtt fel, mint a vajas kenyér, lekvár, erős fekete tea, birkahús, meg ami a vasárnapi közös ebédből megmaradt. Fiúként kemény élete volt. Az iskolában pálcával fegyelmezték. A történelmet a legegyszerűbb módján ismerte meg; akként nőve fel, hogy királyát úgy szerette, akár a nyár reggeli ködöt, a vidéki növénytakarót, a völgyeket és a tengerpartot.
Ilyen dolgokról sosem kellett beszélnie.
Amikor a háború kitört, nem volt kedvére.
Egy pillanatra a félelem lett úrra rajta, majd rágyújtott és töltött egy italt magának.
Az elsötétítéskor morgott magában.
Churchill hatalomba került: a megfelelő ember a kellő helyen. Majd jött Dunkerque: a gyalázatos szégyen.
A csapások csak fokozódtak: A Szent Pál székesegyházra bombák hullottak, a clubokat bezárták, asszonyt és gyermeket óvni kellett, London pedig tűzben égett. Az őrület környékezte, de nem mutatta. Túl sok volt a dolga: tovább vinni az üzletet, a gyerekeket vidékre küldeni, romok alól embereket menteni, és valahol alvóhelyet találni. Bosszúság bosszúság hátán.
Magaviseletén múlott a jövő. Mérsékelt keménységével, a büszkeség és a bátorság közti egyensúlyozással formálta az 1940-ik évet. Nélküle Churchill sem lenne.
„Eleink életének legszebb pillanata”
A nagy idők nagy költészetet szülnek. Hét esztendővel a spanyol Armada felett 1588-ban aratott dicsőséges győzelem után egy angol így írt: „E szent királyi trón, e dús sziget, E hatalom hona, Mars székhelye. Ez új éden, e félparadicsom, E természettől épített erőd Harcz és ragályok vésze ellenében, E boldog népraj itt, e kis világ, E drágakő ezüst tengerbe szegve, Mely néki sánczul szolgál s fal gyanánt Szegényebb országok vetélye ellen, Ez áldott hely, e föld, e biralom…” (William Shakespeare II. Richard, Szász Károly műfordítása – a ford.).
A tettek idején a tettek embere a költészet szavaival él. A költők csak utána jönnek. 1940-ben Britannia kisemberéhez Winston Churchill oly szavakat intézett, melyek tán oly sokáig fennmaradnak, mint Shakespeare szavai: „Gyürkőzzünk hát neki a feladatunknak és úgy viseljük magunkat közben, hogy ha a brit közösség és birodalom ezer év múltán is létezni fog, az akkor élők azt mondják: Ez volt eleink életének legszebb pillanata!”
1941. január 06. hétfő
Fordította: Florovits Attila
A sorozat korábbi részei: 1938: Adolf Hitler, 1939: Joszif Sztálin, 1942: Joszif Sztálin, 1956: A magyar szabadságharcos, 1957: Nyikita Hruscsov
