2021. december 09. írta: [fa]

Woody Allen védelmében

Teljes egészében eddig még nem került a magyar nyilvánosság elé az a tanúvallomás, mely tisztázta Woody Allent (86) az igaztalan gyermekmolesztálási vádak alól. A neves rendezőnek nem más kelt a védelmére, mint nevelt fia, Moses Farrow (43), aki ma családterapeutaként tevékenykedik. Mivel a Woody Allennel szembeni igaztalan állítások nem látszanak csitulni, itt a legfőbb alkalom arra, hogy közzé tegyük Moses Farrow teljes vallomását.

Moses Farrow és Woody Allen

Visszahúzódó alkat vagyok, és nem vágyok az érdeklődés középpontjába kerülni. De az apámat, Woody Allent ért hihetetlenül pontatlan és félrevezető támadások okán nem hallgathatok tovább, amíg ő folyamatosan elszenvedi egy általa el nem követett bűn felhánytorgatását.

Részese voltam minden előzményének, folyamatának és utóéletének a házunkban állítólagosan megtörtént eseménynek. Most, hogy az év eleji (2018 - a ford.) közfelháborodás valamelyest csillapodott, remélem, hogy meghallgattatik a másik fél is, s ezért szeretném elmondani a magam történetét.

1992. augusztus 4-én meleg, napsütéses idő volt a connecticuti Bridgewaterben, ám a családi fészkünkben, Frog Hollow-ban viharfelhők gyülekeztek. Anyám, Mia Farrow egy gyermekkori barátnőjével, Casey Pascallal ment el vásárolni. Ekkoriban tizennégy éves voltam, és rajtam kívül a házban volt még az éppen csak hetedik életébe lépett húgom, Dylan, a négyéves öcsém, Satchel (aki ma Ronan nevet használja), valamint Casey három gyermeke. Hárman felügyeltek minket: Kristi dadánk, Casey dadája, Alison, valamint a franciatanárunk, Sophie. A ház zsúfolásig volt.

Még egyetlen felnőtt tartózkodott aznap a TV szobában, a földön ülve, velünk nézve A Roger nyúl a pácban filmet: Woody Allen. Látszólag semmiben sem tért el látogatása a korábbiaktól. Ám az anyánk mindegyikünk lelkére kötötte, hogy tartsuk rajta a szemünket. Anyánk érthető okból dühös volt rá: hét hónappal korábban, pár polaroid fotót talált Woody lakásában, s így értesült arról, hogy intim kapcsolatot tart fenn a huszonegy éves nővéremmel, Soon-Yivel. Eddigre már alaposan a fejünkbe verte, mint egy mantrát, hogy Woody egy „ördög”, „szörnyeteg”, „gonosz”, és azt, hogy Soon-Yi számunkra halott. Szüntelenül ezt hangoztatta, független attól, hogy Woody ott volt-e vagy sem. (Oly sokat ismételgette mindezt, hogy Satchel az egyik dadánk előtt jelentette ki: „A nővérem az apámmal kefél.” Épp csak betöltötte a negyedik évét. Anyánk volt az egyetlen forrásunk Woodyt illetően, aki igen nagy meggyőző erővel bírt.

Én voltam a legidősebb gyerek azon a nyári napon a házban, és nagyon komolyan vettem Mia intelmét. Azt hittem, hogy az dolgom, hogy anyánkat támogassam, és kétségbeesetten szerettem volna a kedvére tenni, akárcsak az összes többi gyermeke. Korábban már megtanultam, hogy ha ellenszegülök az akaratának, annak félelmetes következményei lesznek. Míg anyánk vissza nem tért, apánkon tartottam a szememet. Titokban pedig szenvedtem.

Woody Allen

Hogy segítsek megérteni ennek okát, be kell mutassam a családunk hátterét.

Annak ellenére, hogy Woody és Mia sosem házasodtak össze – és Woody sosem élt velünk vagy töltött nálunk egyetlen éjszakát is –, apánk gyakran felbukkant nálunk reggel fél hét óra tájt, két újságot és temérdek muffint hozva magával. Mindig a többiek előtt keltem, így együtt ültünk le a konyhában reggelizni. Amíg ő a New York Timest olvasta, én felkaptam a Postot, hogy elolvassam a képregényeket és a rejtvényeket. Ez a meghitt időtöltés rendszerint Dylan ébredéséig tartott. Ekkor apánk készített neki egy pár szelet fahéjas vagy mézes pirítóst, és amíg Dylan meg nem ette, velünk maradt. Nem tűnt számomra szörnyetegnek.

Az idősebb testvéreim Mia és volt férje André Previn biológiai vagy örökbefogadott gyermekei voltak. Dylant Mia 1985-ben adoptálta. Két évvel később született meg Woody és Mia egyetlen közös gyereke, Satchel. Az ekkor negyvenkilenc éves Woody láthatóan kivirult az apaszereptől.

Mia egyedülálló szülőként, hetedik gyermekeként adoptált engem 1980-ban. 1992-ben sikeresen kijárta, hogy Woody az én és Dylan örökbefogadó társa is lehessen, s ezért levelet írt az örökbefogadással foglalkozó ügynökségnek, bizonygatva, milyen kiváló apa is volt ő. Izgalom fogott el, mikor Woody hivatalosan is az apám lett, mivel számomra már régóta annak számított. Fogócskáztunk és sakkoztunk, horgásztunk és kosaraztunk. Ahogy az évek teltek, Satchel, Dylan és én gyakori vendégei voltunk filmforgatásain és a vágószobájában. Esténként átjött Mia lakásába, hogy velünk legyen. Egyszer sem láttam helytelen viselkedést a részéről.

Aztán, amint Woody és Soon-Yi dolga napvilágot látott, minden megváltozott. Anyánk ragaszkodott hozzá, hogy mindannyiunkat megfosszon apánktól, így neki nem maradt más választása, mint elfogadni ezt.

Még azok az emberek is, akik kétkednek Dylan erőszakról szóló állításáról, gyakran kapaszkodnak bele Woody és Soon-Yi kapcsolatába, hogy igazolják a Woodyt illető kételkedésüket. A Soon-Yit érő nyilvános támadások még mindig letaglóznak, akárcsak az emberek által készpénznek vett alapvetően félrevezető információk. Soon-Yi nem Woody lánya, (adoptált, vagy mostoha, ha úgy tetszik), és nem értelmi fogyatékkal élő. (A Columbia Egyetemen szerzett mesterdiplomát gyógypedagógiából!) Az a hír pedig, hogy kiskorú volt, amikor viszonyuk lett, teljességgel hamis.

Az igazság az, hogy Woody és Soon-Yi alig beszéltek egymással a nővérem gyerekkora idején. Anyánk volt az, aki elsőként javasolta, hogy az akkor már húsz éves lánnyal Woody töltsön több időt. Apánk belement ebbe, és együtt kezdtek járni Knicks-meccsekre. Így kezdődött a kapcsolatuk. Igen, ez rendbontó volt, kényelmetlen és a családunkat szétszakító, ami anyánkat mélységesen bántotta. De ez a kapcsolat önmagában korántsem volt olyan pusztító a családunkra nézve, ahogyan ahhoz anyánk annyira ragaszkodik, hogy azóta az életünk központi kérdésévé teszi ezt az árulást.

Moses Farrow napjainkban és a csoportképen piros karikával jelölve, balra tőle Soon-Yi, jobbján nevelőanyja

Ám Woodynak semmi köze sincsen a gyermekkoromat érintő végzetes diszfunkcionalitáshoz. Ez sokkalta régebbi történet, mint hogy ő feltűnt volna a színen, és egyenesen a Farrow család feneketlenül sötét bugyrából tört fel.

Hollywoodban köztudott volt, hogy a nagyapám, John Farrow filmrendező az ital megszállottja és egyben nagy nőcsábász is volt. Mia szülei között számtalan alkohol fűtötte veszekedés zajlott le, és Mia azt is elárulta nekem, hogy családon belüli molesztálási kísérlet áldozata is volt. John bátyja, az egyik bácsikám, jelenleg is börtönbüntetését tölti több rendben elkövetett gyermekmolesztálásért. (Anyám nyilvánosan sosem beszélt erről, vagy fejezte ki véleményét a bűntetteiről.) Patrick bácsikám a családjával gyakran megfordult nálunk, de ezeknek a vége mindig hatalmas veszekedésbe torkollott közte és Mia között. Patrick 2009-ben öngyilkos lett.

Természetesen anyánknak is megvolt a maga takargatnivalója. Huszonegy éves volt, amikor az ötvenéves Frank Sinatra felesége lett. Válásuk után egy közeli barátjához, Dory Previnhez és férjéhez Andréhoz költözött. Mikor anyám terhes lett Andrétól, válás lett a vége, Dory pedig mindezek miatt kórházi ellátásra szorult. Erről persze egyetlen szó sem esett otthon, pár évvel ezelőtt tudtam csak meg. Ahogy szemtanúként és végzett terapeutaként végiggondolom mindezt, nem nehéz megtalálnom az otthonunkban szárba szökkent diszfunkció magvait.

Frank Sinatra és Mia Farrow

Anyám számára fontos volt, hogy a világ felé egy boldog, vérszerinti és fogadott gyermekekből álló mozaikcsalád képét sugározza, ám ez messze nem volt igaz. Meggyőződésem, hogy anyámat a jó szándék vezette, amikor fogyatékos gyerekeket vett magához, akik szörnyű körülmények közé születtek, de a házunk falai között a valóság igencsak más volt. Fájó újra élnem azokat a példákat melyeknek tanúja voltam, amikor vak vagy fizikailag fogyatékos testvéreimet rángatta végig a lépcsőn, hogy a hálószobába vagy a tároló helyiségbe vigye őket, és kívülről rájuk zárja az ajtót. Még a gyermekbénulás miatt béna lábú Thaddeus öcsémet is a kerti sufniba zárta ki egy álló éjszakára valami apró kihágás büntetéseként.

Soon-Yi volt a leggyakoribb bűnbakja. A nővérem bírt valamennyi függetlenséggel, és mindegyikünk közül ő volt a legkevésbé megfélemlítve Mia által. Szorongatott helyzetben anyánk szemére vetette viselkedését, amiből rettenetes veszekedés kerekedett. Soon-Yi még fiatal volt, amikor Mia egyszer egy jókora porcelán asztaldísszel célozta meg a fejét. Szerencsére elhibázta, ám a szilánkok felsértették a nővérem lábát. Évekkel később Mia a telefonkagylóval verte el. Soon-Yi érthetően a tudtára adta, hogy nem akar mást, mint hogy hagyja békén, ami állandó témává vált. Még ha a Woodyval való kapcsolata nem is volt konvencionális, lehetőséget biztosított számára a meneküléshez. Mások nem voltak ennyire szerencsések.

Woody Allen és Soon-Yi

A legtöbb média forrás úgy tudja, hogy a nővérem, Tam szívelégtelenség következtében hunyt el huszonegy éves korában. Valójában Tam élete java részében depresszióval küzdött, s ezt csak fokozta, hogy anyám nem kért számára segítséget, azzal az érvvel, hogy Tam csak „rosszkedvű”. 2000-ben egy délután, a Miával való végső összecsapást követően, minek eredményeként Mia elviharzott a házból, Tam gyógyszer-túladagolással vetett véget az életének. Anyám mindenkinek azt mondta, hogy a túladagolás baleset volt, arra hivatkozva, hogy Tam a vaksága miatt összekeverte a gyógyszereit. Ám Tam igen éles memóriával és térérzékeléssel bírt. Ráadásul a vaksága semmiféle hatással nem volt a számolóképességére.

Tam túladagolásának és a Miával folytatott harcának részleteiről Thaddeus elbeszéléséből értesültem, aki közvetlen szemtanúja volt az egésznek. Tragikus módon többé már nem ellenőrizhető az állítása. Ugyanis két évvel ezelőtt Thaddeus is öngyilkosságot követett el. Tíz percnyire anyám házától főbe lőtte magát az autójában.

Lark nővérem volt az újabb halálos áldozat. Az önpusztításnál kötött ki, függőségben szenvedett, és egy AIDS-hez köthető betegség végzett vele harmincöt éves korában 2008-ban.

Az élet mindegyikünk számára ellehetetlenült anyám házában, ha nem pontosan azt tettük, amit mondtak, még akkor is, ha az megkérdőjelezhető volt.

A középiskola első és második osztálya közti nyári szünetben anyám újratapétáztatta a hálószobámat, ami a connecticuti ház másodi emeletén volt, szemben az övével. Már éppen aludni tértem volna, amikor anyám az ágyamon talált egy mérőszalagot. Egy metsző pillantást lövellve felém félbeszakította az öltözködésem, és megkérdezte, vajon elloptam-e, mintha csak egész nap ezt kereste volna. Kővé merevedve álltam előtte. Megkérdezte, hogy mért volt az ágyamon. Azt feleltem, hogy nem tudom, talán az egyik munkás felejtette ott. De újból és újból rákérdezett.

Amikor nem az elvárt választ kapta, úgy vágott pofon, hogy lerepült a szemüvegem. Azt mondta, hazug vagyok, és utasított, hogy a testvéreimnek azt mondjam, én vettem el a mérőszalagot. A könnyeimen keresztül hallgattam, ahogy arról szónokolt, hogy vegyük csak át, mi is történt valójában. Bement a szobába, én pedig bocsánatot kértem tőle, és azt mondtam, hogy azért vettem el a mérőszalagot, hogy játsszam vele, és hogy sosem fog többé megtörténni. Legalább fél tucatszor megismételtette ezt velem.

Így kezdett el kioktatni, kiképezni, magoltatni, betaníttatni – egy szóval agyat mosni. Ideges voltam és féltem. Egy alkalommal, amikor egy új nadrágot kaptam, úgy gondoltam, sokkal jobban fog mutatni, ha pár övbújtatóját levágom. Amikor Mia meglátta, mit tettem, többször megvert, majd elvette minden ruhámat azt harsogva: „Nem érdemelsz te egyetlen ruhát sem!”, majd pucéran a sarokba állított, a testvéreim színe elé, akik épp csak visszatértek az apjukkal, Andréval elköltött vacsorájukról. (Miután 2014-ben a People magazinnak elmondtam, miként is bántak velem, Dylan „áruló” jelzővel illetett, majd kijelentette, hogy számára „halott” vagyok. Később a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a gyerekkori emlékeim „irrelevánsak”. És most ez a nő tetszeleg az „abúzus áldozatainak ügyvéde” szerepében.

A visszabeszélés járhatatlan út volt. Egy nap Mia rám fogta, hogy a TV szoba függönyeit behúzva hagytam. Ezt valójában Dylan és Satchel hagyta így még az előző napi tévézésük során. De Mia ragaszkodott hozzá, hogy én húztam el és hagytam úgy. A barátnője, Casey épp nálunk volt, és a konyhában tartózkodtak. Az anyám ragaszkodott ahhoz, hogy én hagytam úgy a függönyt. Ezen a ponton már elszakadt nálam a cérna, és ráordítottam: „Hazudsz!” Egy gyilkos pillantást vetve rám bevitt a fürdőszobába, ami a TV szoba mellett volt. Számolatlanul záporoztak az egész testemre az ütései. Pofozott, a mellkasomat ütve lökdösött, közben így övöltött: „Hogy merészelsz hazugnak nevezni a barátom előtt? Te vagy a beteges hazudozó.” Megsemmisítő vereséggel a földbe lettem döngölve. Mia megfosztott hangomtól, öntudatomtól. Nyilvánvaló volt, ha csak egy parányit is átlépem az általa gondosan megalkotott világ határát, nem fogja eltűrni. Paradox módon a neveltetésem okán egyszerre voltam végletekig lojális és engedelmes hozzá, ugyanakkor emiatt rettegtem is tőle.

Összegezve, nem volt boldog vagy egészséges az élet a ház falai között. Így jött el 1992. augusztus 4-e.

Idegen emberek a Twitteren folyton azt kérdik: „Nem voltál az erőszak szemtanúja, akkor honnan tudod, hogy meg sem történt?” De hogyan is lehetne bárki is a tanúja egy meg nem történt erőszaknak?

Aznap, mint a „férfi a házban” ígéretet tettem rá, hogy megelőzök minden bajt, és így is cselekedtem. Emlékszem, hogy Woody hol ült a szobában, és arra is, hol volt Dylan és Satchel. Senki sem ült a helyéhez cövekelve, de kifejezetten tudtam azt, hogy ki merre jár. Emlékszem rá, hogy Woody alkalmasint kiment a szobából, de sosem Dylannel. Átment egy másik szobába, hogy telefonáljon, olvasson, vagy kiment a mosdóba vagy sétálni egyet a hatalmas kertben.

Az öt gyermeken kívül még három felnőtt is volt a házban, akik hónapok óta hallgatták, hogy Woody mekkora szörnyeteg is. Egyikünk sem engedte volna, hogy Dylan csak egy kicsit is eltávolodjon tőlünk Woodyval. A későbbiekben Casey dadusa, Alison azt állította, hogy amikor belépett a TV szobába, látta, hogy Woody a földön térdelve a kanapén lévő Dylan ölébe hajtotta a fejét. Tényleg? Miközben mindannyian ott voltunk? És ha valóban látta ezt, miért nem szólt azonnal Kristinek, a dadánknak? (Az is rémlik, hogy valaki szerint ez nem is a kanapén, hanem talán a Mia hálószobájához vezető lépcsőn történt volna meg. Ez ismételten mindenki szeme láttára történt volna meg, és elsőként láthattuk volna, amint Woody és Dylan elmennek a helyükről.) A narratívát aztán meg kellett változtatni, mivel az egyetlen szóba jöhető hely a tanúk nélküli fajtalanság elkövetésére e zsúfolt szobán kívül csak anyám emeleti hálószobája lehetett volna. Így aztán a padlás vált az állítólagos fajtalanság kizárólagos helyévé.

Dylan Farrow és Mia Farrow

A már felnőtt Dylan hirtelen minden egyes részletére emlékezni kezdett az állítólagos fajtalanságnak, amit a New York Times hasábjain tett közzé mindenki számára. Ebbe azt írja: „Azt mondta, hogy feküdjek a hasamra, és játsszak a testvérem villanyvasútjával. Aztán szexuálisan fajtalankodni kezdett velem. Miközben ezt csinálta, azt suttogta a fülembe, hogy jó kislány vagyok, és ez a mi titkunk marad, és azt is ígérte, hogy Párizsba visz és mozisztárt csinál belőlem. Emlékszem, hogy a játékvonatot bámultam, amint az körbe és körbe jár a padláson. A mai napig nehezemre esik, hogy játékvonatokra nézzek.”

Részletes és lenyűgöző narratíva ez, csak egyetlen gond van vele: hogy nem volt villanyvasút a padláson. A valóságban, még ha akartunk volna se tudtunk volna ott játszani. Ez egy félkész helyiség volt a meredeken csúcsosodó tetőgerendázat alatt, szétszórt szögekkel és pallókkal, felhalmozott üveggyapot szigetelőanyag táblákkal, megannyi egérfogóval, a molyirtó bűzös szagával, és hegyekben álló bőröndökkel, melyek anyám kiszolgált ruháival voltak tele.

Annak ötlete, hogy ez a hely egy működőképes, a padlást körbe-körbe bejáró villanyvasút befogadására lett volna alkalmas, nevetséges. Egyik fivéremnek valóban volt egy bonyolult vasútmodellje, de ezt a garázsból átalakított fiúk szobájában tartottuk. (Talán az volt az a vonat, ami befészkelhette magát a húgom fejébe?) Nos, ahányszor csak a nyilvánosan meghallom Dylantől, ami állítólagosan, alig hétévesen megesett vele, mindig eszembe jut az a képzeletbeli vasútmodell, amivel sosem hozakodott elő a vizsgálat és a kihallgatás során. Talán valaki javasolta a felnőtt Dylannek, hogy az ilyen különös részlettől hihetőbb lesz a története? Vagy tényleg hiszi, hogy emlékszik a padláson „körbe-körbe járó” vonatra, akárcsak arra, hogy Woody párizsi úttal és filmes karrierrel áltatta? (Ez igen különös csábítás lett volna egy hétévessel szemben, akinek új játékot vagy ruhát kéne ígérni.) És mindez szemlátomást magától értetődően zajlik a fejünk felett, miközben mindannyian megígértük, hogy Woodyn tartjuk a szemünket?

Aztán anyám visszatért Casey-vel és a két legfrissebben örökbe fogadott gyermekével, Tammel és a bébi korú Isaiah-val. Sem a dadusok nem panaszkodtak, sem Dylan viselkedésében nem volt semmi különös. Valójában Woody és Mia elmentek, hogy együtt vacsorázzanak meg. A vacsora után visszajöttek Frog Hollow-ba és Woody az alagsori hálószobában maradt – és Dylan viselkedése sem volt abnormális, és a felnőtteknek sem volt panasza.

Másnap reggel Woody még mindig velünk volt. Mielőtt távozott volna, egy pillantást vetve rá láttam, hogy a nappali padlóján ül az ablak előtt Dylan és Satchel társaságában. A gyerekek előtt egy játékbolt katalógusa volt, amiben megjelölték, hogy milyen játékokat is szeretnének tőle legközelebbi látogatása alkalmával. Nagyon vidám volt a hangulat, mely merőben eltért annak légkörétől, ami, Mia szerint állítólag megtörtént kevesebb, mint egy nappal korábban. Sok-sok évvel később említést tettem erről Woodynak, aki igén élénken emlékezett arra, miként mondta el Satchel és Dylan számára, hogy csak egy-két játékot jelöljenek meg, ám ők nevetve jelölték be csaknem az összes játékot a katalógusban. Emlékei szerint vissza is vitte magával a városba, azzal a megkötéssel, hogy csak pár tételt fog megvenni közülük. Azt mondta, éveken át őrizte az összetekert katalógust, mivel fogalma sem volt arról, látni fogja-e a lányát újból.

Különös módon, az életünket örökre megváltoztató telefonhívást Mia azután kapta, hogy Woody visszatért a városba. Casey hívta, akit Alison dadus arról értesített, hogy Woody feltehetően a kanapén ülő Dylan ölébe hajtotta a fejét a TV szobában.

Amikor Monica, a nevelőnk másnap munkába állt nálunk, bizalmasan közöltem vele, hogy szerintem ez egy légből kapott történet. Ő már hat éve volt velünk, de pár hónappal később felmondott arra hivatkozva, hogy Mia nyomást gyakorolt rá, hogy álljon az ő és a vád oldalára.

Monica volt az, aki később vallomásba adta, hogy látta, amint Mia szalagra veszi Dylan vallomását arról, hogy Woody állítólag hogyan nyúlt hozzá a padláson, ami Monica szerint két-három napig is eltartott. A vallomásában ezt mondta: » Emlékszem, ahogy Ms. Farrow azt mondja: „Mit csinált apa, Dylan… és aztán mit csinált?” Dylan nem tűnt érdeklődőnek, ami miatt Ms. Farrow folyton megállította a felvételt, majd újból elkezdte azt. « Mindezt magam is tanúsíthatom, mert a szemtanúja voltam néhány alkalommal. Mikor Dylan egyik terapeutája, Dr. Nancy Schultz kritika tárgyává tette a videót, megkérdőjelezve a tartalmát, Mia őt is azonnal kirúgta. (Az anyám, aki számára a „lojalitás” a legfontosabb, szintén kirúgta a neki sokáig dolgozó gondnokunkat, Mavist, arra való hivatkozással, hogy ellene vallott.)

A vizsgálati idő alatt anyám folyton azt hangoztatta, mennyire fontos, hogy összetartó család maradjunk. Megfélemlítve és megverve én is játszottam hát a szerepem. Még egy elítélő levelet is írtam Woodyról, azt állítva benne, hogy szörnyű és megbocsáthatatlan dolgot tett velünk, és összetörte az álmaimat. Még fel is olvastam a levelem a média képviselőinek, akik folyton ott gyülekeztek a kocsifelhajtónk végében, tudva jól, hogy anyám ezt helyeselni fogja. Apám ilyetén való nyilvános megbélyegzését tartom életem legnagyobb vétkének.

Emlékszem, hogy az év folyamán megannyi találkozóm volt ügyvédekkel, és egy meghallgatásra is el kellett mennem New Jersey-be. Természetemből adódóan félénk vagyok, és addig meg sem szólalok, amíg nem szükséges. Mondtam a kiértékelő ügyvédnek, hogy felőrlődöm a szüleim között. Ezután visszamentem az iskolába, ahol az anyám üvöltve hívott fel engem. „Tisztában vagy azzal, hogy mit tettél? Tönkretetted az ügyemet! Hívd fel az ügyvédnődet és mondd el, hogy visszavonod az állításodat és kéred a jegyzőkönyvből való kitörlését.” Összerándult a gyomrom. Amikor legközelebb találkoztam az ügyvéddel, szóról szóra megismételtem neki Mia szavait: „Visszavonom az állításomat, és azt akarom, hogy húzzák ki a jegyzőkönyvből.” Ismét úgy jártam el, ahogy mindig is: kényszerből követtem anyám utasítását, hogy bebizonyítsam a lojalitásomat.

Annak ellenére, hogy az anyám azt tanította nekünk, „a család maradjon együtt”, a gimnázium második osztálya előtt, az akaratom ellenére egy connecticuti bentlakásos iskolába íratott be. Ezt elleneztem, mert szerettem volna New Yorkban maradni, de őt nem érdekelte. Már nem voltam többé hasznára a családi drámában. Már megtettem az apám elleni nyilatkozatomat – eljátszottam a szerepemet, így mehettem.

Természetesen ez idő alatt semmit sem tudtam a connecticuti állami rendőrség utasítására a Yale/New Heaven Kórház Szexuálisan Bántalmazott Gyermekek Klinikája által lefolytatott közel féléves bűnügyi nyomozásáról. Pár évvel később felújították a vádat, így már láttam a vizsgálat eredményét. Ez határozottan kimondta. hogy „Mr. Allen nem követett el abúzust Dylannel szemben”, valamint, hogy Dylan állításai „betanított jellegűek”, amiket „valószínűleg az anyja betanítása vagy befolyása miatt” mondott. Ezek a következtetések tökéletesen illeszkednek a személyes tapasztalataimhoz: betanítás, befolyásolás, elpróbálás az a három szó, melyek összegzik, hogy az anyám miként próbált felnevelni minket. Tudom, Dylan újabban azzal jön, hogy ez az agymosás-elmélet apánk „ötlete” – de semmi ilyesmiről nincs szó. Ez nem csupán egy államilag elrendelt vizsgálat következtetése volt, hanem maga a valóság volt a házunkban.

Ez a jelentés elejét vette bárminemű bűnügyi vád apámmal szembeni kezdeményezését. A második, tizennégy hónapig tartó vizsgálat melyet a New York Állam Szociális Ügyeket ellátó minisztériuma bonyolított le, az előzővel azonos következtetésre jutott: „Nincs olyan hiteles bizonyíték, mely arra utalna, hogy [Dylan Farrow-t] abúzus vagy bántalmazás érte volna.” Mindezek ellenére, amikor a bíróság Mia számára ítélte Satchel és Dylan felügyeletét, tizenöt évesen, a legkisebb ellenállást sem tanúsítva szintén az anyámmal maradtam.

Ronan - Satchel - Farrow, újságíró, ügyvéd Harvey Weinstein ügyének kirobbantója

A húszas éveim közepén éppen csak megszereztem a mesterdiplomámat, és úgy éreztem, hogy fel kell vegyem a kapcsolatot Woodyval, amit Miával is közöltem. Sosem feledem azt a boldogságot, amit a válaszul írt beleegyező e-mailje okozott nekem, amiben megértette, hogy apára van szükségem. Rövid ideig tartott a boldogságom. Alig egy nappal később meggondolta magát, és visszaírva közölte, hogy megtiltja a találkozást „azzal a szörnyeteggel”.

Csak jó pár évvel később váltam le érzelmileg az anyámtól, ám ez több évi önvizsgálatba, szakemberek által nyújtott segítségbe és az engem viszont szerető szeretteim által nyújtott támogatásba tellett, hogy elfogadjam a gyermekkorom szomorú igazságát az anyámról, és arról, amit velem és a testvéreimmel tett. Hálás vagyok, hogy ráébredtem annak igazságára, mi is történt velünk – ám elkeserít, hogy ez ennyi ideig tartott.

Mindeközben pedig az apám folyamatosan szembesül az igazságtalan és ádáz támadásokkal, amit az anyám és környezete intéz ellene azt kérdezve, hogy tudta ilyen sokáig „megúszni”. Woody nem úszott meg semmit. Épp ellenkezőleg. Mia állítását a végletekig kivizsgálta két független szervezet is, és vád nem keletkezett belőle. Ám a hosszú távú memória, a tényismeret és az önmérséklet nélküli média-haszonlesők és a Twitter vádat viselnek ellene.

Azokat, akik meg vannak győződve az apám bűnösségéről, arra kérném, fontolják meg véleményüket: a #MeToo korában, amikor megannyi mozis nagyágyú néz büntetőeljárás elé, az apámat egyetlen egyszer vádolta meg igaztalanul feldühített ex-élettársa a gyermek-elhelyezési viták során. Csaknem hatvan éve tartó közszereplése során egyetlen személy sem fordult ellene vádlón, hogy akárcsak egy randevú alatt illetlenül, vagy munkája alatt helytelenül viselkedett volna, nem is beszélve a gyermekmolesztálásról. Szakemberként tudom azt, hogy a gyermekmolesztálás egy kényszeres betegség és deviancia, amely folyamatosan megismétlődik. Az évek folyamán Dylan számtalan alkalommal volt kettesben Woodyval annak lakásában, és a legkisebb gyanú sem merült fel a viselkedésével kapcsolatban, bár sokan azt hihetik, hogy ötvenhat évesen hirtelen úgy döntött, hogy egy lakásnyi, őt árgus tekintettel figyelő és ellenséges ember előtt gyermekmolesztálásba fog.

Azon színészeknek – akik együtt dolgoztak az az apámmal, de azt állítják, hogy megbánták –, azt üzenem: sietve csatlakoztak a hiteltelen vádak alapján ítélkezők kórusához abbéli félelmükben, hogy nem a „jó” oldalán állnak majd egy fontos társadalmi mozgalomnak. Ahelyett, hogy magukénak tennék a twitterezők tömeghisztériáját, esztelenül ismételgetve egy huszonöt évvel ezelőtt kivizsgált és hiteltelennek bizonyított történetet, fontolják meg a szavaimat. Ugyanis én voltam ott a házban és a szobában, és én ismerem apámat és anyámat valamint azt, hogy mire képesek, sokkalta jobban, mint ti.

Dylannek üzenem: akárcsak Te, én is hiszek a kimondott szó erejében, ezért nem hallgattam tovább az anyánk által elkövetett abúzusról. Ezzel a gyógyulás útjára léptem, és megszabadultam anyánktól. Amit veled tett, az elviselhetetlen. Kívánom, hogy leld meg a békédet és a bölcsességet ahhoz, hogy belásd, ha annak szenteled életedet, hogy anyánknak segíts aláásni apánk jó hírét, nem valószínű, hogy sikerre viszed, bármivel is próbálkozz.

Végül anyámnak üzennék: folyton hangoztattad, hogy nagyra tartod bennem a hallgatáshoz való képességemet. Éveken át hallgattalak és mások igaza fölé tettem a tiédet. Egyszer azt mondtad: „Haragot tartani nem egészséges.” És most itt vagyunk, huszonhat évvel később. Sejtem, hogy a következő lépésed az lesz, hogy hiteltelenítsed a szavaimat. Tudom, hogy ez ezzel jár. És hajlandó vagyok e teherrel együtt élni.

De ennyi idő után, ami sok, az sok. Te és én ismerjük jól az igazságot. Épp ezért legfőbb ideje, hogy a bosszú véget érjen.

Moses Farrow (2018. május 23.)

Fordította: Florovits Attila

Forrás