A maga nemében párját ritkító esemény szemtanúi lehettünk 1938. szeptember 29-én, mikor a müncheni Führerhausban négy államférfi találkozott, hogy újrarajzolja Európa térképét. E történelmi eseményen hárman vendégek voltak: Neville Chamberlain, Nagy-Britannia miniszterelnöke, Edouard Daladier, Franciaország első embere, és Benito Mussolini, Olaszország diktátora. Ám Münchenben a domináns személy minden kétséget kizáróan maga a házigazda, Adolf Hitler volt.
Ezen a napon a német nép Führerje, a német hadsereg és légierő főparancsnoka, a Harmadik Birodalom kancellárja learatta egy kihívóan merész, könyörtelen külpolitika gyümölcsét, melynek magját öt és fél évvel ezelőtt vetette el. Korábban már cafatokba tépte a Versailles-i szerződést. Majd amennyire csak tudta, állig felfegyverezte országát. Aztán elorozta Ausztriát a láthatóan megrémült és impotens világ szeme láttára.
Mindezen események, a Németországot húsz évvel korábban a csatamezőkön legyőző nemzeteket elborzasztották, ám a világ számára mindez semmi sem volt ahhoz a rémülethez képest, ami a múlt év késő nyara és kora ősze között érte, amikor a módszeres könyörtelenségű nácik háborút indítottak Csehszlovákiáért. Miután Csehszlovákiát vérveszteség nélkül a németek bábállamává tette, majd drasztikusan visszaszorította az európai védelmi szövetséget, amitől szabad kezet kapott Kelet-Európa felett a hatalmas Nagy-Britannia (majd később Franciaország) beleegyezésével, 1938-ban Adolf Hitler kétségtelenül az év embere lett.
Az év végéhez közeledve a többi jelentős személyiség fontosságának lassan leáldozott. Ekkorra Chamberlain miniszterelnök „becsületes béke” szándékáról soha jobban nem rítt le, hogy egyik kritériuma sem teljesült. Britek jókora tömege nevette ki a diktátorok kegyét kereső politikáját, annak tudatában, hogy nincs az a nyomorult visszakozás, mely kielégítené egy diktátor becsvágyát.
Számos francia pedig arra a következtetésre jutott Daladier miniszterelnököt illetően, hogy azzal a pár müncheni tollvonásával másodvonalbeli hatalommá tette hazáját. A Mussolini gesztikulációját majmoló, és Hitler diadalmasan ordibálós komplexusát utánzó, egykor liberális Daladier az év végére kifogyott parlamenti trükkjeiből, hogy megtarthassa pozícióját.
1938 folyamán Mussolini diktátor volt csupán, aki határozott, bár csak kistulajdonosi partnerséget birtokolt a Hitler & Mussolini nagyvállalatban. Hiába agitált hangosan arról, hogy megszerzi Korzikát és Tuniszt Franciaországtól, ez nem volt más, mint gyönge blöff, melynek közvetlen célja nem más volt, mint olcsóbb vámok kivívása a Szuezi-csatornán hajózó olasz hajók számára, és felügyeletet szerezni a Dzsibuti–Addisz-Abeba vasútvonal felett.
Messze lemaradt a nemzetközi mezőnytől az az Eduard Beneš, aki húsz éven át volt Európa „legravaszabb kisállam-férfija”. A szabad Csehszlovákia utolsó elnöke, aki az ország megalapításában segédkezett, már csak egy megkeseredett száműzött. Az istenfélő kínai Csang Kaj-sek generalisszimusz, aki 1937-ben az év embere volt, visszaszorult „Új” Nyugat-Kínába, ahol annak lehetőségével kellett szembesüljön, hogy a mindent elárasztó kommunista mozgalom tekintélyes vezéralakjává váljon. Amennyiben Francisco Franco, a nagyszerű tavaszi kezdés után megnyerte volna a spanyol polgárháborút, minden bizonnyal ott volna helye az Év embereinek sorában. Ám a győzelem továbbra is kitért a generalisszimusz elől, a háborús veszteségek és az elégedetlenség pedig bizonytalanná teszik jövőjét a politikai jobb oldalon.
Az amerikai porondon 1938 szintén nem kedvezett e cím megszerzésére. Egyáltalán nem kedvezett Franklin Roosevelt számára, akinek politikai tisztogatását megtorpedózták, pártja pedig jelentősen meggyengült a Kongresszusban. Cordell Hull külügyminiszter jó barátsággal fog 1938-ra emlékezni, mint arra az évre, amikor államközi kereskedelmi szerződési törekvését a britek beleegyezése miatt siker koronázta. Ám a történelem nem vele fogja 1938-at azonosítani. Az év végén, Limában, a két Amerika közötti Kontinentális Összetartás terve egyre több sebből kezdett vérezni.
Ám Adolf Hitler alakja a hódítók fesztelenségével tornyosult a hajbókoló Európa fölé. Nem pusztán az tény tette őt az év emberévé, hogy 10.5 millió embert (7 millió osztrákot és 3.5 millió szudétát) vont abszolút uralma alá. Hisz ebben az évben Japán több tíz millió kínait csatolt birodalmához. Sokkal jelentősebb volt az a tény, hogy 1938-ra vált Adolf Hitler a demokratikus, szabadságszerető világ számára a legnagyobb fenyegető erővé.
Árnyéka messze túlnyúlik Németország határain. A kicsiny, szomszédos államok (Dánia, Norvégia, Csehszlovákia, Litvánia, a Balkáni államok, Luxemburg, Hollandia) nem mernek ellenkezni vele. Franciaországban a náci nyomás a felelőse annak, hogy sor került a München utáni antidemokratikus rendeletek meghozására. A fasizmus nyíltan beavatkozott Spanyolországban, szított brazíliai forradalmat, és titokban segített forradalmi mozgalmakat Romániában, Magyarországon, Lengyelországban, Litvániában. Finnországban a külügyminiszternek náci presszióra kellett lemondania. München után a kelet-európai trend a kevesebb szabadság, több diktatúra elve szerint változott. Egyedül az Egyesült Államokban érezte elég erősnek magát a demokrácia ahhoz, hogy az év végén szankcionálja Hitlert.
A Fasintern, volánjánál Hitlerrel és Mussolinival, a hátsó ülésen pedig Francóval és az velük összeesküvő Japán hadsereggel 1938-ra nemzetközi, forradalmi mozgalommá nőtte ki magát. Fellengzős kijelentéseivel, miként lépne fel a nemzetközi kommunizmus és zsidóság machinációival szemben, vagy arról szónokolva, mintha csak egy olyan pángermán (túlzó német nemzeti irányú – a ford.) lenne, aki megpróbál minden németet egy nemzetté tenni, Hitler, a Führer, magát a világ elsőszámú nemzetközi forradalmárává tette. Olyannyira, hogy a már sokszor megjövendölt harc a fasizmus és a kommunizmus között a két forradalmár diktátor miatt mintha már zajlana is. Hitler és Sztálin túl nagyok ahhoz, hogy megférjenek egy bolygón.
Azonban Hitler nem vonatkozatja magára a forradalmár jelzőt, ő csak a körülmények hatására vált azzá. A fasizmus ráébredt arra, hogy a sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadságjogok potenciális veszélyt jelentenek a biztonságára nézve. A fasiszta frazeológiában a demokrácia gyakran a kommunizmussal kerül párosításra. Így a fasiszta szabadságellenes harc gyakran a „Le a kommunizmussal!” hamis jelszava alatt zajlik. Tavaly nyáron, az egyik legfőbb német kifogás a demokratikus Csehszlovákiával szemben az volt, hogy az „a kommunizmus előőrse”.
Egy generációval korábban a nyugati civilizáció, a nemzetek közötti háborút leszámítva, kétségtelenül kinőtte a barbarizmus főbb bűneit. Erre az orosz kommunista forradalom megszülte az osztályháború bűnét. Hitler ezt megfejelte még eggyel, a faji háborúval. Mind a fasizmus, mind pedig a kommunizmus feltámasztotta a vallásháborút. A barbarizmus ezen változatos formái oly alakot öltöttek 1938-ra, hogy felvetődik a kérdés, rövidesen ki fogja a vérét veszteni: a szabadság civilizált gyermeke, vagy a barbár tekintélyelv ivadéka?
Akadt pár olyan ember is ebben az évben, akik csak kevéssel szorultak háttérbe a Führer mögött. Kétségtelen, hogy az év csalója a néhai Frank Donald Coster (szül.: Musica), és a második helyezésével Sing Sing-et kiérdemelt Richard Whitney volt. (Frank Donald Coster, eredeti nevén Phillip Musica (1877-1938) olasz származású szélhámos, szeszcsempész, illetve adó- és banki csalások specialistája volt. Lebukásakor öngyilkosságot követett el. Richard Whitney (1888-1974), bankár a New York-i részvénytőzsde egykori elnöke, aki 1938-ban sikkasztásért letöltendő börtönbüntetést kapott, melyből 1941-ben szabadult – a ford.) Az év sportolója cím Donald Budge teniszbajnoknak jár, amerikai, angliai, franciaországi és ausztráliai bajnoki címeiért. Az év pilótája a 33 éves, titokzatos milliomos, Howard Robard Hughes, aki 3 nap, 19 óra, 8 perc alatt teljesítette higgadt precízségű üzembiztos repüléssel egy 23.683 km-es távot.
A rádiózás év embere díja az ifjú Orson Welles számára jár, aki a híres, Világok harca rádiójáték-adaptációjával talán kevesebb embert rémített meg, mint Hitler, de sokkal többet, mint rádióadással annak előtte bárki is, bizonyítva, hogy a rádió a tömeghisztéria felkorbácsolásának félelmetes eszköze is lehet. (Orson Welles a H. G. Wells regényéből adaptált élő rádiójátékát, amiben a marslakók támadják meg a Földet, sokan élő híradásként fogták fel és pánikszerűen menekülni kezdtek Amerika-szerte – a ford.) Az év drámaszerzője a már korábban is értékeset alkotó Thornton Wilder lett, kinek első Broadway-darabja, A mi kis városunk nem pusztán eredeti és megindító volt, hanem egyenesen telitalálat. Az év filmkészítője cím annak Gabriel Pascalnak (Eredeti nevén Gábor Lehel (1894-1954), magyar származású filmproducer és rendező. Shaw művének filmváltozatáért megkapta a legjobb producernek járó Oscar-díjat – a ford.) jár, aki producerként, elsőként vitte élethűen vászonra George Bernard Shaw terjengős Pygmalion darabját, gazdagon kiaknázva a benne rejlő drámaiságot, aminek megvalósíthatóságáról más híres producerek már réges-rég letettek. A tudományok terén kimagasló teljesítményükért három férfinak jár az év embere elnevezés, mivel felfedezték, hogy a nikotinsav gyógyír a pellagra betegségre. Ők, dr. Tom Douglas Spies, a Cincinnati Központi Kórházból, dr. Marion Arthur Blankenhorn, az Cincinatti Egyetemről, és dr. Clark Niel Cooper, az iowai Waterloo-ból.
A vallás terén ketten emelkedtek ki ez évben éles kontrasztot keltve az Adolf Hitlerrel szembeni további ellenállásukkal. Egyikük XI. Pius pápa (81), aki „keserű szomorúsággal” beszélt az olaszországi antiszemita törvények, a Katolikus Körök felszámolása, valamint a Mussolini által májusban vendégül látott Hitler látogatása kapcsán: „A korábbi felajánlásunkat, miszerint a béke és az emberek jóléte miatt agg életünket adnánk, most megújítjuk.” A másik személy, a protestáns lelkipásztor, Martin Neimöller, (német, lutheránus lelkipásztor (1892-1984). Eleinte az NSDAP támogatója, majd az egyházüldözés kapcsán szembefordult Hitlerrel. Államellenes tevékenysége miatt elítélik, majd Dachauban börtönözik be 1938-ban, ahonnan csak 1945-ben szabadult. „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista…” kezdetű gondolatáról ismert leginkább – a ford.) aki az év majd egészében egy koncentrációs tábor foglyaként tett hitéről bátor tanúságot.
Figyelemre méltó tény, hogy ezen év emberei közül néhányan szabadok lehettek volna a náci Németországban a jó tulajdonságaik kamatoztatásával. A szabad akarat géniuszát teljesen megfojtotta a diktatúra elnyomása, minek eredménye megmutatkozik a költészet, próza, zene, filozófia, művészet gyengeségében.
Az ember, akit a legnagyobb felelősség terhel e világraszóló tragédiáért, egy kedvetlen, borongós hangulatú, antipatikus, 49 éves, osztrák származású aszkéta, Charlie Chaplin-bajusszal. Az egy jelentéktelen osztrák hivatalnok fiaként született Adolf Hitlert, az őt rajongásig szerető édesanyja kényeztette el gyerekkorában. Az elemi iskolában rendszerint megbukott, így félművelt fiatallá vált, kitanult szakma vagy hivatás nélkül, láthatóan bukásra ítélve. A briliánsan elbűvölő kozmopolita Bécsben tanulta meg gyűlölni azt, amit ő csak a város szemitizmusának hívott. Az 1912-től otthonául szolgáló homogénebb Münchent már sokkal jobban szerette. Egy ilyen semmihez sem értő és csekély érdeklődésű ember számára a világháború nagyszerű alkalom volt, hogy életcélt találjon magának. Tizedesi rangban Hitler negyvennyolc bevetésben vett részt, kiérdemelve ezzel a német Vaskereszt első fokozatát. Egy ízben megsebesült, egyszer pedig gázmérgezést kapott. 1918. november 11-én, amikor a fegyverszünetet kihirdették, épp ez utóbbi miatt feküdt a kórházban.
Politikai karrierje 1919-ben kezdődött, amikor a jelentéktelen Német Munkáspárt hetes számú tagkönyvére tett szert (1938-ban nem volt ismert, de ma már történelmi tény, hogy Hitler a katonai titkosrendőrség megbízásából épült be a jelentéktelen baloldali pártba – a ford.) Felismerve szónoki képességeit, Hitler hamar a párt vezetője lett, majd megváltoztatta annak nevét Német Nemzeti Szocialista Munkáspártra, megírta antiszemita, antidemokratikus, tekintélyelvű programját. A párt első nagygyűlésére 1920 februárjában, Münchenben került sor. Egy hónap múlva a vezér egy monarchista hatalomátvételben szándékozott részt venni, de ehhez a halva született puccshoz már későn érkezett. (Hitler politikai karrierjében és az NSDAP történelmében ilyen megmozdulást a történészek nem ismernek. Valószínűleg félreértésen alapul a mondat – a ford.) A még az ennél is kevésbé sikeresebb Nemzeti Szocialista hatalom-átvételi kísérlet – a híres 1923-as müncheni sörpuccs – gondoskodott a párt első mártírjairól, és juttatta Herr Hitlert börtönbe. A landsbergi erőd cellájában elég ideje maradt arra, hogy megírja a Mein Kampf első kötetét, ami ma ott „kell” legyen minden német könyvespolcán. (A Führer helyettese, Rudolf Hess segédkezett ennek megírásában. Börtönévei alatt Hitlernek elég idő jutott taktikájának kidolgozására is. Gengszterosztagszerű rohamcsapatainak ötletét is a kommunista ellenfeleitől vette át. A későbbiekben e sejtcsoportokból kerültek ki a leghűségesebb pártmunkásai.)
Annak ellenére, hogy megannyi németországi területen törvényen kívül helyezték, a Nemzeti Szocialista Párt tagsága meredeken emelkedni kezdett, a már jól bevált politikai korrupciónak, azaz a sok kis szívességgel kombinált garázda terrorizmusnak és a rikító, hazafias propagandának köszönhetően. A misztikus, mértékletes, karizmatikus Führerről kialakított kép egyre támogatottabb lett.
Majd eljött 1929, mikor a Nemzeti Szocializmus kivívta első abszolút többségét a coburgi választásokon, és elérte az első számottevő tartományi eredményét Türingiában. 1928-tól kezdődően a párt folyamatosan növelte választóinak számát. Az 1928-as reichstagi választásokon 809.000 szavazatot szereztek. Két évvel később már 6.401.016 német szavazott a Nemzeti Szocialisták képviselőire, mígnem 1932-ben ez a szám 13.732.779-re nőtt. Bár még csak csekély többsége volt, a szám hathatósan bizonyította e férfinek és mozgalmának erejét.
Hogy ez a demagóg, tudatlan, mindenre elszánt mozgalom felemelkedhetett, annak gyökere a Német Köztársaság születésében, és a széles, politikailag éretlen tömegek egy erőskezű, parancsuralmat gyakorló vezető iránti ellenállhatatlan szükségérzetében rejlett. A német demokrácia a háborús vereség méhében fogant. Ez volt az a köztársaság, mely, kelletlenül ugyan, de aláírta a megalázó Versailles-i szerződést, mely akkora szégyen volt, amit a német ész nem heverhetett ki.
Az sosem volt titok, hogy a német nép imádja az uniformizálást, a parádézást, a katonáskodást, valamint, hogy könnyen aláveti magát a hatalmi tekintélynek. Hitler, a Führer számára Nagy Frigyes a példakép. Rajongásának tárgya kétségtelenül Frigyes hadi diadalaiban és autokrata uralkodásában, semmint Frigyes a francia kultúra iránti szeretetében, és a poroszos bárdolatlanság megvetésében keresendő. De eltérően a művelt Frigyestől, a keveset olvasott Hitler csak kicsiny számú kiművelt fővel veszi körbe magát, valamint nem értene egyet példaképének abbéli polémiájával, miszerint „belefáradt a rabszolgák feletti uralkodásba”. (Bishmark, a vaskancellár, ugyancsak a szolgaiságra vezette vissza a német karakter engedelmességének okát.)
Az egyre rosszabbodó viszonyok között a Német Köztársaságot maga alá temette az 1929-1934 közötti világválság. Az országon csődhullám söpört végig, minek következtében a németországi munkanélküliségi ráta elérte a 7 millió főt. A Harmadik Birodalom kancellárjának 1933. január 30-án az idős és szenilis Paul von Hindenburg elnök által felkért Hitler nekilátott, hogy teljesen kifordítsa a Birodalmat a sarkaiból. A munkanélküliség ellenszerei a következők voltak: 1. mindenre kiterjedő közmunka program; 2. intenzív újrafegyverkezési program, mely magába foglalta egy hatalmas hadsereg fenntartását; 3. az állam javára történő kötelező munkavégzés szervezett keretek között; 4. a politikai ellenfelek, valamint a zsidó, kommunista és szocialista munkások koncentrációs táborba zárása.
Amit az Adolf Hitler & Tsa tett Németországért kevesebb, mint hat év alatt, azt a legtöbb német extatikusan vad tapssal jutalmazta. Kivezette a nemzetet a háború utáni kishitűségből. A horogkereszt égisze alatt Németország egybeforrt. A hitleri diktatúra nem szokványos, inkább egy óriási energia és egy bámulatos tervezőképesség eredménye. A nemzeti szocializmus „szocialista” mivolta talán nevetség tárgya lenne a keményvonalas marxisták körében, mindazonáltal a náci mozgalomnak megvolt a tömegbázisa. A megépített 2400 kilométeres bámulatos úthálózat, az olcsó autók szériái, és az egyszeri munkás juttatásai, valamint a németországi városok újjáépítésére szőtt grandiózus tervek hallatlan büszkeséggel töltötték el a németeket. Meglehet, hogy a németek élelmiszerpótlón éltek, és foltozóanyagból készített ruhát hordtak, de volt mit enniük.
Amit Adolf Hitler és Tsa tett a német néppel, az a civilizáltnak megmaradt férfiakat és nőket aggodalommal tölti el. A polgári- és szabadságjogok megszűntek. A náci rezsimmel való szembeszegülés egyenértékű az öngyilkossággal, vagy még annál is rosszabb. A szólás- és gyülekezési szabadság fogalmai anakronizmussá váltak. Az egykor magasztalt német tudásközpontúság jó híre elillant. Az oktatás nívóját a nemzeti szocializmus katekizmusának szintjére redukálták.
Az iram csak fokozódott. Németország 700.000 zsidóját fizikailag bántalmazták, kifosztva őket tulajdonaikból megtagadták az esélyét is annak, hogy meg tudjanak élni, és az utcára száműzték őket. Most pedig a gengszterek ősi trükkjével, a „váltságdíjjal” rukkoltak elő. De nem csak a zsidók szenvedtek. Németországot temérdek menekült hagyta el, zsidók, nem-zsidók, liberálisok, konzervatívok, katolikusok és protestánsok, akik a nácizmust többé ki nem állhatják. A Time címlapja ezért ábrázolja egy deszakralizált katedrálisban a náci méltóságok tekintetétől övezett Hitlert, aki a gyűlölet himnuszát játssza orgonáján, miközben áldozatai Szt. Katalin kerekén lógnak. A képet a Németországot elviselhetetlennek tartó, katolikus hitű, báró Rudolph Charles von Ripper rajzolta.
Németország az egyformaság hazája lett, úgy táncolva, ahogyan Hitler fütyül, ahol tízéves fiúcskák tanulják a gránátvetést, a nőkre pedig gépek kiszolgálóiként tekintenek. A legotrombább vicc pedig, amit a Hitler & Tsa elkövetett az őket egykor támogató nagy- és kistőkésekkel, az nem más volt, miszerint megvédi a német burzsoázia gazdasági szerkezetét a radikalizmustól. A náci krédó szerint az egyén az állam tulajdona, és ez az üzletre is vonatkozik. Volt olyan cég, amit egyenesen elkoboztak, másokra pedig jókora adót vetettek ki. Így a profit szigorú kontroll alá került. Erős a gyanú a növekvő kormányzati irányítás és befolyás tényére, ami abból következtethető ki, hogy az utóbbi évben az építkezések 80%, és az ipari megrendelések 50% a kormánytól származtak. Szigorú prés alá kerültek az élelmiszerek és a megtakarítások. A náci rezsim elfoglalta a nagybirtokos szerepét, és jó pár példa utal a mezőgazdaság kollektivizálására, ami kísértetiesen hasonlít az orosz kommunisták gyakorlatához.
Mikor Németország uralma alá vonta Ausztriát, ezzel 7 millió szegény rokon gondozását is magára vállalta. Amikor a 3.5 millió szudétát kebelezte be, az éhes szájak száma csak nőtt. Az 1938. év végén megannyi jel árulkodik arról, hogy a náci gazdaság valuta-kereskedelme, cserekereskedelme, alacsonyan tartott életszínvonala, „önellátása” megfeneklett. Számos jel utal arra is, hogy megannyi német gyűlöli kormányának kegyetlenségét, de fél ellenkezni. Az ilyen nehéz időkben, amikor alig van kenyere az embereknek, Hitlert ez arra sarkallta, hogy népét újabb cirkusszal lakassa jól. A nácik által felügyelt sajtó, a propagandaminiszter, Paul Joseph Göbbels vezényletével kiabált valós és kitalált ellenségek okozta károkról. A német diktatúra irama pedig úgy fokozódott, hogy mialatt egyre több és több fegyver került ki gyáraikból, egy kicsivel több élelem is termelődött.
Az idei év emberének ötéves uralma alatt Németország napjaink egyik legnagyobb katonai hatalmává képezte magát. A brit tengeri flotta fölénye változatlan. A legtöbb hadászati szakember állítja, hogy a francia hadsereg páratlan. A legnagyobb kérdés a légi fölényt illetően vetődik fel, mely nap mint nap változik, de a legtöbb megfigyelő a németek elsőségében hisz. A szakképzett tisztek és a nyersanyag hiányának ellenére a német hadsereg olyan félelmetes gépezetté vált, melyet talán csak egy ellenséges hadseregekből álló hadszövetség tudna legyőzni. Bizonyítékául népének nagyságáról, elegendő, ha Hitler visszatekint az eltelt évre, minek folyamán, megannyi dögunalmas államférfi mellett (pl.: Mr. Chamberlainnel háromszor is találkozott), három királynál is tiszteletét tette (a svéd Gusztáv, a dán Keresztély, az olasz Viktor Emánuele). Ugyanakkor vendégül látott két másikat is, (a bolgár Borisz és a román Károly személyében), nem számítva Magyarország kormányzóját, Horthyt.
Mindeközben mintegy 1133 utca és tér, főként a bécsi Rathaus Platz keresztelődött át Adolf Hitler nevére. Aki megtartott 96 nyilvános beszédet, az átlagát alul múlva ellátogatott tizenegy opera előadásra, legyőzött két riválist (Beneš és az utolsó osztrák kancellár, Kurt von Schuschnigg személyében), eladott 900.000 újabb példányt a Mein Kampfból Németországban, de emellett széles körben terjesztette azt Olaszországban, és a lázongó Spanyolországban. Egyedül csak a látásából veszített: munka közben szemüveget kell viseljen. A múlt héten, Herr Hitler, egy karácsonyi ünnepség keretein belül az új berlini mamutkancellária építésén dolgozó hétezer munkást számláló hallgatósága előtt kijelentette: „A következő évtized fogja megmutatni az újszerű demokráciát gyakorló országoknak, honnan is ered az igazi kultúra.”
Ám más nemzetek is belevetették magukat a fegyverkezési versenybe, s katonai körökben felvetődik a fogas kérdés: „Harcba indul-e Hitler, amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy elvesztette ezt a versenyt?” A diktatúra dinamizmusa olyan kicsi, hogy akik tanulmányozták a fasizmust és vezetőit, elképzelve a nemtelen, nyughatatlan, ösztönös Adolf Hitlert, kikerekedik belőle az érett középkor, amint ő a berchtesgadeni hegyi lakjában él, miközben az elégedett német nép népdalokat énekelve sört iszik. Semmi garancia nincs arra, hogy a nincstelen nemzetek megnyugszanak, amikor megszerezték a gazdag nemzetektől azt, amire vágytak. Azok számára, akik figyelemmel követték az év utolsó eseményeit, biztosan úgy tűnik, hogy az 1938-ik év embere az elkövetkezőt is emlékezetessé fogja tenni.
1939. január 02., hétfő
Fordította: Florovits Attila
Következik: Az év embere 1939: Joszif Sztálin
»[...] George Bernard Shaw és barátja Lady Astor a tréfa kedvéért találkoztak vele Moszkvában. „Mikor fogja abbahagyni az emberek gyilkolását?” – Vetette szemére a pimasz Lady Astor. „Mikor nem lesz többé szükségszerű” – válaszolta Sztálin elvtárs.«
A sorozat korábbi részei: A magyar szabadságharcos, Nyikita Hruscsov
