Orson Wellesnek a 20. századot jelentősen befolyásoló államférfiak közül többet is volt alkalma megismerni. Fordulatokban gazdag élete során Hitlerrel és Churchill-lel is találkozott, Franklin Delano Rooseveltnek pedig az újraválasztási kampányában vett tevékenyen részt. Ha valakire illik a nagy idők nagy tanúja kifejezés, akkor, az nem más, mint ő, a filmkészítés fenegyereke, aki az 1941-ben forgatott Aranypolgár c. filmjével máig hatóan megváltoztatta a filmnyelvet.

A láthatatlan Führer

Amikor a Time magazin 1938-ban Hitlert választotta az év emberének, ugyanazon cikkben Orson Wellest választotta a rádiózás év emberének (a cikk itt olvasható). A Time szerkesztői maguk sem tudták, hogy minden alapjuk megvan a két személy szó szerint egy lapon való említésére.

Welles a találkozásairól 1970-ben számolt be az Amerikában akkor nagy népszerűségnek örvendő televíziós műsorban, a The Dick Cavett Show-ban. A felvétel idején az ötvenötödik évében járó Welles sajnos elfelejtette a Hitlerrel való találkozás évszámát megadni, így csak életrajzi adataiból kiindulva lehet következtetni arra, hogy a harmincas évek elején járunk, amikor ő 15-18 éves lehetett. Így elevenítette fel a találkozót (a felvétel úgy első két percében):

„Hitler a derült égből pottyant elém, ha jól emlékszem. Kétszer is bejártam az ausztriai túravidéknek számító Tirolt két tanárommal, akik közül az egyikről kiderült, hogy szimpatizál a nácikkal. Innsbruck mellett volt egy hatalmas náci-gyűlés, de ezekben az időkben senki sem vette őket komolyan, egy gyogyósokkal teli kis pártocska volt, de az engem kísérő úriembernek nagyon is számított, és kibulizta, hogy egy asztalhoz ülhessen e kicsiny, fanatikus párt nagy embereivel. Az egyikük [Julius] Streicher volt, a későbbi nagy antiszemita kampány vezetője, és még pár jól ismert ember. Ám aki közvetlen mellettem ült, az nem más volt, mint Hitler. Oly csekély benyomást tett rám, hogy, egy pillanatra sem emlékszem abból, hogy mellettem ült. Személyiség nélküli ember volt. Láthatatlan volt.”

E ponton Dick Cavett közbevetette: „Talán hipnózisban előjönnének a részletek.”

Welles lakonikus válasza erre csak ennyi volt: „Semmi sem volt ott, amire bárki is emlékezhetne. Amíg ötezer ember azt nem kezdte üvölteni: Sieg heil! Heil Hitler!”

A maga idejében az Aranypolgárral híressé váló rendező/színész/producert baloldali szimpatizánsként könyvelték el, ám ő magát progresszív politika elkötelezettjének tartotta, ezért is támogatta Rooseveltet és a New Deal gazdasági politikáját. Dick Cavett a Hitler propaganda filmjeinek készítéséről elhíresült rendezőnő, Leni Reinfestahl filmjeiről is kikérte a rendező óriás véleményét. Welles ideológiáktól mentes szakmai válasza ez volt: „Nagyon jó filmek, nagyszerűen készítették el őket.”

Churchill, a pénzfelhajtó

Winston Churchill-ről már egy jóval vidámabb történetet osztott meg Welles. (Churchill 1940-ben volt az év embere, itt olvasható.) A vele való többszöri találkozás részben a miniszterelnöksége idején, valamint valamikor 1945 és 1951 között történt, amikor Churchill már kiesett a miniszterelnöki székből és az ellenzék vezetőjeként szorult háttérbe a politika porondján:

»Természetesen, Churchill nagyon lenyűgözött engem, ő teljesen más eset volt. Nagyon humoros és ironikus volt. Amikor Londonban játszottam Otellót, eljött, hogy megnézzen. Az első sorból mormogás kísérte végig az előadást. Azt hittem, hogy magában beszél. Aztán a darab után bejött az öltözőmbe, leült és mondani kezdte: „Dicső, hatalmas, tisztelt főurak, / Nemes parancsolóim!*” És elmondta az egész Otelló-monológot, amit ott memorizált, az általam használt hatásszünetekkel együtt, túlhangsúlyozva a szavakat.

Pár évvel később a Velencei Fesztiválra kellett mennem, hogy pénzt szerezzek egy filmemhez. Szegény Churchill nagyon csüggedt volt, hogy mint a modern történelem egyik legnagyobb háborús győztesét kiszavazták a hatalomból. Talán nem alaptalanul, de mégis tragikus csapásként érte. Most pedig ott volt a Lido Hotelben ő és a felesége, Clammy, és épp úszni indult.

Egy nap ebédidőben érkeztem a szállóba egy orosz üzletemberrel, akitől némi pénzt akartam koldulni a filmemhez. Amikor elhaladtunk Churchill asztala mellett, ő felém biccentett, amitől az orosz teljesen elveszítette az eszét. Ő nem egy vörös, hanem fehér orosz volt, egy félig örmény orosz. Amint meglátta, hogy Churchill milyen személyes gesztust gyakorolt felém, mindjárt tudtam, hogy megvan a pénzem.

Másnap reggel, amint a tengerben úsztam, azt vettem észre, hogy Mr. Churchill tempózik mellettem a vízben. Mivel csak hébe-hóba ismertem, akkor még nem mertem megszólítani, de ismét eljött az ottani előadásomra, és utána mondtam neki: „Mr. Churchill, tudnia kell, mit tett értem.” Így elmondtam neki, mit jelentett számomra az a gesztusa az étteremben. Még aznap, ismét felbukkantam az étteremben a támogatómmal, és amikor Churchill meglátott minket, látványosan felállt és meghajolt előttem.«

Orson Welles a világ sorsát a 20. században meghatározó négy nagy államférfi közül egyedül Sztálinnal nem találkozott. Ki tudja, mi sült volna ki belőle. Biztos lett volna annyira érdekes, mint George Bernard Shaw-é, amiről anno a Time is beszámolt 1939-ben, az év embere cikkében.

*Szász Károly műfordítása

Florovits Attila

Ha megteheted, támogass a Patreon segítségével. Köszönöm!

Ezek is érdekelhetnek:

Prozódikus - Világslágerek magyarul, ütemre, tartalom hűen

Albert Pierrepoint élete – A leghíresebb angol hóhér