Time - Az év embere 1956: A magyar szabadságharcos
2021. október 23. írta: [fa]

Time - Az év embere 1956: A magyar szabadságharcos

time_1956_570107.jpg 

Kezdetekor 1956 nagyszerű emberek sokaságát sorakoztatta fel: nemzeti vezetőkét, államférfiakét, filozófusokét, művészekét és tudósokét, köztük olyanokat is, akik szakmai elhivatottságukat követve váltak emlékezetessé a kor nagy nevei között. De az az ember, aki bélyegét rányomta e különleges évre – az év embere –, még nem volt látható a világ nagyságainak sorában az év elején. Senki nem találta volna ki személyazonosságát egészen az év négyötödéig. Az év végén tűnt fel a történelem legnagyobb zsarnokságának megingatásával.

Tettének alapvető következményeit tán csak a jövőben lehet felbecsülni. Ám fantasztikus hatással volt Európa politikai és katonai erőire. Igaz, alul maradt a nyolcvan hadosztállyal szemben, de a világ legfenyegetőbb hadseregével folytatott egyenrangú küzdelme megmutatta, hogy e hatalmas sereg gyarmatokon szolgáló sorkatonáira nem alapozhat többé. A Kreml sokat köszönhet az év emberének mostani tétovaságáért. A kommunizmus hatalmas presztízsvesztesége járja be a világot. Az év embere miatt Bulganyin (a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke – a ford.), és Hruscsov (a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára – a ford.) nem várhat meghívót a Buckingham palotába, és ugyanezen okból vált nevetségessé Ázsiától Nyugat-Európáig, felfordítva a kommunizmussal szimpatizálók gyomrát. Az év embere lerombolta az 1984 fikcióját, amiben egy generáció tanulta a rosszról, hogy jó, illetve, hogy a becsületesség és kíváncsiság kiüresedett fogalmak. De a legnagyobb győzelme morális volt: demonstrálta a mélységes és feltétlen igazságot, hogy az emberi természet nem szükségszerűen köthető gúzsba és hallgattatható el a modern terrorpolitika eszközeivel. Így hozta el milliók számára – különösen Kelet-Európa ifjúságának – a reményt, hogy a kommunista diktatúra hosszú éjszakája egyszer véget ér.

Az idei év emberének megannyi arca volt, ám nem volt arctalan; megannyi neve volt, ám nem volt névtelen. A történelem dühös, könyörtelen, kétségbeesett és eltökélt arcáról fog emlékezni rá, miket október 23-a estéjén viselt Budapest utcáin; a történelem azon a néven fogja illetni, melyet maga választott a szovjet tankok elleni rettenthetetlen harcában: A MAGYAR SZABADSÁGHARCOS.

A kitűnő tulajdonság

A magyarok nem valami jó stratégák. Az oroszok által jól értett és gyakorolt haditaktika kellett volna önlegyőzésüket okozza küzdelmükben. Amivel a magyarok – e különös örökséggel és egyedi nyelvvel bíró nép – rendelkeztek, az egy elnyomhatatlan közös szándék, szellem vagy tűz volt, mely hirtelen minden egyes társadalmi osztályt egyesíteni tudott közös ellenségükkel szemben tervezettség és vezető szüksége nélkül. A bennük élő tűz parazsa a romantikus lelkükben és az orosz rendőrállam miatti közös szenvedésükben fészkelt, s e tüzet óriásira és tartósra szították a marxizmus kivitelezhetetlen és legutáltabb tulajdonságai.

Az október 23-i felkélést szító, főként ifjú kommunistákból álló, zúgolódó magyar értelmiségiek nem Lenin terminológiájában gondolkodtak, csak abban, amiben a magyar hazafiak az 1848-as Habsburgok elleni forradalmuk idején. Az értelmiségiektől a küzdelmet az utcák és háztetők harcosai vették át, önjelölt feladatukként téve bizonyságot vitézségről, büszkeségről és lovagiasságról, melyek a késő 18-19-ik század forradalmi hagyományain alapultak. Mikor erejük kimerült a modern páncélosok elleni csatában, a küzdelmet a közönyös, fásult munkásemberek vették át, a demokratikus munkásállam utópikus ideáitól inspiráltan. Az idei év embere keveréke volt mindannyiuknak és képességeiknek.

Reménykedhettek-e a magyar szabadságharcosnak a győzelemben? A válasz az, hogy nem tartottak szünetet átgondolni a jövőt, eltérően az előttük járó lengyelektől, akik beszivárogtak a pártapparátusba és nagymértékben vették ellenőrzés alá moszkvai fékjüket. A magyarok mottója lehetett volna akár a másik nagy romantikus, Orániai Vilmos gondolata is: „Nem szükséges reménykedni azért, hogy cselekedjünk, sem sikerre vinni azt, hogy kitartsunk.”

Kik voltak hát azon férfiak, nők, és olykor gyerekek, akik ezt tették? A magyarországi forradalmat vívó sok ezer ember között sokakban volt fellelhető a küzdelmüket hitelessé tévő képesség és jellem:

Fehér János

Fehér János egyike volt a kritikus fiatal értelmiségieknek, akik óvatlanul léptek az október 23-i forradalom színpadára.

Jánosban semmiféle sovinizmus nem volt. Kőműves apja egy vidéki falucska szocialistája volt, ahol huszonhat évvel korábban fia megszületett. Apja Jánost nem hazafiasságra nevelte, hanem, hogy szomjazzon a tudásra. Vékony, szőke fiú volt, római vágású orrát könyvből sem lehetett volna jobban megformázni. Tizenhat évesen lett a Kommunista Párt tagja, ami egy budapesti egyetemen biztosított számára ösztöndíjat.

A marxista oktatás szigorúsága – az eltorzított tények végtelen sulykolása – gyorsan kiábrándította Jánost, aki hamarosan tagja lett az elégedetlen diákok egyik tekintélyes csoportjának, melyek minden szovjet-uralmú országban szirmukat bontották. Regényt írt a vidéki életről, a Párt pedig többször megdorgálta a népi demokrácia elleni szabotázs kísérlete miatt. Ő és pár évfolyamtársa metsző szatírát írtak és adtak elő az „Olimposz hegyébe csapódás” (értsd: az orosz kommunizmusba csapódás) címmel, amiért az ÁVH, a magyarországi titkos rendőrség letartóztatta őket. De a rendőrség nem tehetett velük semmit sem, mert az egyetemisták és az értelmiségiek a kommunista rezsimen belül kiváltságot élveztek, feltéve, ha tehetségesek és hasznosak voltak, így ők a bürokráciával folyamatosan ujjat húztak. Barátai visszaemlékezése szerint, János a forradalom előtt kijelentette: „A munkások és a parasztok gyűlölik a rendszert. A munkások tudják, hogy hazudunk, ezért minket is gyűlölnek. De ez igazság az, hogy mi önmagunkat is gyűlöljük a hazugságokért.”

A DISZ az oroszok azon politikai ifjúsági szervezete volt, ami szemmel tartotta a fiatal értelmiségieket, amilyen János is volt, de senki sem vette komolyan ezt. A múlt év egyik nyári estéjén, János és három barátja találkozott a Moszkvában kiképzett egyik legfőbb DISZ vezetővel, kedélyesen italoztak egy étteremben, miközben János egyik barátja felvetette, hogy a DISZ-nek szüksége lenne egy társasági klubra, ahol az ifjú kommunisták egy tea és parti sakk mellett összegyűlhetnek. Pár nappal később a DISZ a Köztársaság téri főhadiszállásán megnyitotta a Kossuth Klubot. János és baráti köre erre így felelt: használjuk ki. Amint a Kossuth Klub dugig megtelt a budapesti fiatal kommunista értelmiségiekkel, a DISZ újabb felvetéssel élt: Miért nem alakítanak ki, szigorúan a klub keretein belül vitacsoportokat? A vitacsoport gyorsan a legtüzesebb dologgá vált a városban. Ez volt a Petőfi Klub. Mindkét klub magyar forradalmárok után kapta nevét, ami illett az oroszos szájíznek, de sem az oroszok, sem pedig a beépített magyar embereik sem ismerték fel, hogy Kossuth és Petőfi neve veszélyesen feltüzeli a hazafias és nacionalista érzéseket. Szeptemberben a Petőfi Klub zsúfolásig telt kétezer ifjú kommunistától, hogy részt vegyenek a kommunisták által kontrollált sajtó feletti vitában. Az összejövetelen megannyi keményvonalas régi kommunista és ÁVH-s ember is megjelent, de ennek ellenére a vita szabad és haragos volt. János és barátai megfeledkezve magukról hevesen bírálták a rendszert. János egy sokkal nagyobb gyűlésről álmodott, ami a Parlament előtti demonstrációban is végződhet, követelve Nagy Imre – aki a Sztálin halála utáni új periódus miniszterelnöke volt – ismételt kinevezését. (Ekkor még nem volt köztudott, hogy a Nagy Imre által a miniszterelnöksége idején elrendelt padláskisöprések következtében megannyian a tönk szélére jutottak, vagy menekültek az öngyilkosságba – a ford.) Ám a Központi Bizottság elsöpörte tervüket, meglepve a Petőfi Klub tagjait. János kétségbeesett: „Túl fiatalok vagyunk, hogy a nép kövessen minket. Ismeretlenek vagyunk. Évekig tartó földalatti szervezkedésbe kell kezdjünk.” Jánost izgalomba hozták a lengyelországi hírek Gomulka Hruscsovval szembeni sikeres ellenállásáról, és érezte, hogy ennek megfelelő erő vár kiszabadulására Magyarországon is.

A gyűlések és a csoportos viták betiltása ellenére, számos forrófejő Petőfi-körös gyűlt össze a Petőfi Sándor-szobornál október 23-a reggelén. A percről-percre terebélyesedő tömegnek, egy ifjú színész (Sinkovits Imre – a ford.) Petőfi-kötettel a kezében olvasta fel az 1848-as forradalom népszerű versét (Nemzeti dal – a ford.). Megannyi bámészkodó fakadt könnyekre, és kimondatlan egyezséggel eldöntötték, hogy Bem tábornok szobrához vonulnak; ahhoz a lengyel tábornokéhoz, aki a magyarokat csatába vezette, és 1849-ben vereséget szenvedett az oroszokkal szemben. Minden vezénylés nélkül, a tömeg hatsoros oszlopba fejlődve átvonult a Lánchídon a Duna nyugati partjára. A törékenyen Fehér János, szilaj, kócos hajával és római vágású orrával tartózkodott mindettől. „Túl korai” intette barátait. A délután folyamán közömbös maradt, akár csak a tömeg, nyugodt és senki által nem befolyásolt, míg végül a Parlament épületéhez nem érkezett. A kedélyeket az éppen csak Titótól haza érkező Gerő Ernő, a Kommunista Párt vezetője szította fel. Rádióbeszédében Gerő az embereket provokációval vádolta. A Magyar Rádió felé hömpölygő tömeg követelte a jogot, hogy meghallgassák. Mire az ÁVH katonái tüzet nyitottak.

Mikor Fehér János értesült a bajról, az életben maradásért cselekedett. A Kilián laktanyához sietett, és puskát szerzett magának. Életét pár órával később a Magyar Rádió tetejéről jövő ÁVH-s géppisztolytűz oltotta ki.

Kocsis Ferenc

Október 23-a Budapestjének atmoszférája olyan volt, amit tanúi sosem felednek. Az időjárás szeles volt, hideg, és vékony köd halványította a város szép, öreg épületeinek körvonalait. A Petőfi és Bem szobroknál gyülekező csoport nem az egyetlen volt. Csendes jókedvtől fertőzötten az emberek megkönnyebbülten énekeltek. Közöttük volt Kocsis Ferenc, egy fiatal, tehetséges filmes, aki nem volt sem a Petőfi Klub tagja, sem pedig kommunista.

Ferenc figyelmét ezen a reggel egy barátja hívta fel arra, hogy tüntetés lesz a városban.  „Na, ez már valami” mondta erre, de többet nem fűzött hozzá. Nyolcvan másik filmessel szövetségben összedobott egy összeget, amin piros-fehér-zöld szalagokat vásároltak karszalagnak, és egy budapesti buszra szálltak. Munkások, diákok, katonák ezreibe botlottak, aki csak az alkalomra vártak, hogy levezethessék a felgyülemlett gőzt magukból. „Az oszlop elején zászlók lobogtak” emlékszik vissza Ferenc. „Egy idős nő ollóval a kezében rohant oda. Megragadta az egyik zászlót, és kivágta a vörös csillagot a közepéről. Félelmetes pillanat volt.”A felvonulás elért a Nyugati pályaudvarhoz, ahol egy öregasszony állt a járdaszegély mentén és szomorú hangú tárogatóján játszott. Egy népszerű magyar forradalmi dalt fújt, aminek utolsó sora így szól: „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!” A tüntetők átvették a refrénjét, és vitték Budapest-szerte. Ferenc így emlékszik: „Ezt visszhangozták a város házai. Szégyentelenül zokogtam, ahogyan mások is. Többé nem voltak kommunisták. Magyarok voltunk, és készek meghalni.”

A háromszázezres nagyságot elérő tömeg a Parlament teréhez közeledett, ezt skandálva: „Nagy Imrét a kormányba!”. Mikor Nagy Imre feltűnt, örömteli volt a hangulat, de mikor beszédét úgy kezdte, hogy „Kedves elvtársak!”, kifütyülték. Nagy azt hangoztatta, hogy ez egy bonyolult történelmi helyzet, és mindenkinek haza kéne térnie, kivárni a fejleményeket. A füttyögés ismét kitört, mire Nagy, aki nem értette ezt a történelmi pillanatot, megkérdezte: „Miért fütyöltök ki engem?” Valaki ezt kiabálta: „Nem téged, hanem a szavaidat fütyültünk ki.” Erre hosszú, drámai csend következett, majd Nagy arra kért mindenkit, hogy énekeljék el közösen a himnuszt.

A hazafias érzelem eme csúcspontján érkezett a hír, hogy Gerő rádióbeszédet tart. Kocsis Ferenc a tömeg egy részével a Magyar Rádió felé vette az irányt, ahol az ÁVH könnygázgránátokkal fogadta őket. Látta, amint egy gyerek – egy srác, kigombolt ingben, régi kiskabátban, sapka és télikabát nélkül – felkapott egyet a gránátok közül, és visszahajította. Az ÁVH pánikba esett, és a tömegnek támadt. Ferenc hallotta, amint eldördülnek a géppisztolyok. Hirtelen csend lett, majd üvöltés hallatszott, először erőtlenül, majd mennydörgésszerűen. Ferenc így emlékszik: „A tömeg elejéhez furakodva, egy negyvenöt év körüli halott nőt láttam. Azon kaptam magam, hogy őrjöngve ordítok. Olyan lettem, mint egy állat.” A tömeg haragja félelmetes dolog. Azon az estén, a következő nap, és sok nappal azután, az emberek, akik annyit szenvedtek az ÁVH miatt, felkutatták annak embereit, előrángatva búvóhelyeikről, lelőtték, felakasztották, illetve a lábuknál fogva fellógatták őket a fákra és villanypóznákra.

Mire Ferenc a Kilián laktanyához ért, hogy puskát szerezzen, azt mondták neki, sokkal fontosabb, hogy filmet készítsen az eseményekről. Filmtársaságának vezetője azonban visszautasította, hogy kamerát és filmet adjon neki, mire Ferenc feltörte a raktárépületet, és katonai célokra magával vitte azokat. Akkortól egészen november 3-ig ő és az operatőre rögzítették a csatát. Mindenütt filmeztek, az utcákon, a pincékből, mozgó járművekről.

Az elátkozott film

Háromezer-hatszáz méter nyersanyagot készítettek november elejéig, és küldték az akkor már felkelői ellenőrzés alatti laboratóriumba előhívatni. Valaki a felkelők három vezetője közül nyugatra akarta küldeni előhívott állapotában, de Ferenc kitartott amellett, hogy az ő felügyelete alatt maradjon. Átkozza is magát e döntése miatt. November 4-én a Szovjetunió seregei megérkeztek Budapestre, és a filmlabort az elsők között szállták meg.

November 4-e reggelén Ferenc heves orosz ágyúszóra ébredt. Hallva azt, hogy a felkelők a piarista iskolából veszik fel a fegyvereiket, odament, és beszerzett egy karabélyt, két kézigránátot, és negyven lőszert. Öt kanna benzint az apjának garázsából vitt el, és sietett ellenséget találni, hogy megküzdjön vele. Így emlékszik vissza: „A Baross utca és a Nagykörút sarkán álló étterembe mentem, ahol nyolc szabadságharcost találtam. Keménykötésűeknek tűntek, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk.” Együttesen barikádot építettek a Baross utcán, és az étterem pincéjén keresztül menekülési útvonalat építettek ki. „Boldog időszak volt.” mondja Ferenc. „Az étterem tulajdonosa, és mindenki más lelépett, borospalackokkal megrakott polcokat hagyva hátra. Néhány már üres volt, de belsejükbe pénzt tömtek, mindegyikbe a pontos árát.”

A szabadságharcosok üres palackokat töltötték fel benzinnel, és szalvétákkal dugózták le, így készült az, amit „Molotov-koktélnak” hívtak. Éjfél körül egy asszony jelentette, hogy egy magányos ruszki tank áll a József utcában. Ferenc és egy újonc, tizenhárom éves szabadságharcos mentek elkapni. A sötét utcán haladva a ház sarkánál léptek az épületbe és munkálkodni kezdtek, hogy a tetőkön át, majd létrákon lefelé érjenek mielőbb addig a házig, ahol a tank parkolt. Ferenc így emlékszik: „Nagyon ijedt voltam. Ott voltam egy tizenhárom éves fiúval és egy palack benzinnel.” Ferenc egy zsebkendőt tömött a palack szájába, felfordította a palackot, hogy a rongy átitatódjon benzinnel, meggyújtotta a zsebkendőt, majd a tank hátsó végéhez hajította a „koktélt”. Így emlékszik vissza: „Egy hatalmas lángoszlop lövellt ki, amitől az egész utca nappali fényben úszott. Iszonyú robbanás következett be, amitől a tető utcafrontja berogyott. A fiú és én a tető hátsó részén lévő kéményhez szaladtunk. A ruszkik, akiket korábban észre sem vettem, a velünk szemközti háztetőről lőni kezdtek ránk. Azt hittem, ott halok meg, majd lassan megnyugodtam.” Sikeresen kereket oldottak. Az étterembe visszatérve Ferenc töltött egy jókora italt magának a tulajdonos borából, otthagyott némi pénzt érte, hazament, majd harminchat órát aludt egyhuzamban.

Kocsis Ferenc nem volt bizonyos abban miért is tette, amit tett. Apját magukkal hurcolták az oroszok a háború után és egy sarkvidéki szénbányában kellett kényszermunkát végeznie, amíg az egészsége meg nem romlott. „Vannak éjjelek,” emlékszik vissza „amikor álmában sikoltozva ver föl minket ilyenekkel: „Ne! Ne! Ne üssön meg! Engedjenek szabadon! De apám nyilvánosan soha semmiről nem beszélt. Magába fordultan él, csöndben dédelgetett gyűlöletével. Tudják, ez a legrosszabb gyűlölet.” A tagbaszakadt Ferenc is nekiveselkedett a kommunista bürokráciának, arról álmodva, hogy filmrendező lesz. Október 23-án tiszta erő tört fel belőle, nyugtalanság, ami együtt járt valami hasonló érzéssel, amiért egy nap úgy döntött, hogy a forradalomnak vége, és átlépte Ausztria határát. A múlt hónapban, Bécsben megbánta döntését, azt hangoztatva, hogy vissza akar térni és folytatni a harcot. Ahogy ő mondta: „Mi mást tehetne egy jó magyar ember?”

Szántó Péter

Budapest, amit Kocsis Ferenc maga mögött hagyott, egy szellemváros volt. A villamosvágányokat feltépték, az utcakövekből barikád épült, a magas épületek ledőltek, a többit még égette a tűz. Nem volt egy ép üvegtábla a városban. Még egy magányos vörös csillag sem volt látható, sem szovjet emlékmű. A gigantikus, darabjaira zúzott Sztálin-szoborból csak a csizma maradt. Az óriási, oroszlánszerű fejet leköpték, beszennyezték miután elvonszolták. Valahogy mégis tökéletes táptalajul szolgáltak Szántó Péter számára. Zömök, erős alkattal, szeplős arccal, és csomósan gubancos vörös hajjal, Péter a budapesti háború ütött-kopott, nyomorgó produktuma volt. Egy volt azon férfiak, nők, sőt gyermekek közül, akik a semmiből teremtek elő, hogy folytassák a szabadságharcot, miután megannyi Fehér János meghalt, és megannyi Kocsis Ferenc emigrált.

Egy teherautósofőr, aki heti kilencvenhat órát dolgozott, hogy megóvja feleségét és két kis gyermekét az éhínségtől, akikkel egy szoba-konyhás lakásban élt. Péternek megvolt a maga nézete a kommunizmusról: „Nagyon különös alkat kell ahhoz, hogy kommunistaként meglopd a munkásokat.” Péter látta, hogy a kommunista fejesek hatalmas autókkal furikáznak, ordítoznak a munkásokkal a lustaságukért, de sosem merült fel benne, hogy csatlakozzon a kommunista osztályhoz. „Ha kommunista lettem volna, elárultam volna a barátaimat. Rengeteg pártgyűlésre kellett volna eljárnom, amit nem akartam. Gyűlölöm a politikát.”

Péter nem reggelizett, hogy összejöjjön a szobabútor utolsó törlesztése. Ingerült volt. Mikor egy barátja a készülődő tüntetésről számolt be, ellenezte azt. „De, miután nem szerettem ezt az életformát, és őrült voltam, azt mondtam, velük megyek.” Péter a Parlament előtt gyülekező tömegben volt, és később hallotta, hogy az ÁVH tüzet nyitott az emberekre a Rádiónál. Mikor valaki felvetette, hogy szerezzenek fegyvereket, velük tartott. A Kilián laktanyánál akkora tömeg várta, hogy Péter a hazatérést fontolgatta, amikor valaki teherautósofőrért kiáltott, így ott maradt. Péter egy magas ezredesnek, „kinek láthatóan küldetése volt” fuvarozott egy fegyverraktárba, amit Lámpagyárnak hívtak, ahol felpakoltak különféle karabélyokat és géppisztolyokat. A forradalmi láz ezen a ponton magával ragadta, belesodródva a Magyar Rádió körüli harcokba, a háztetőkről lövöldözött.

Kenyér és verejték

Jelentést téve a magas ezredesnek, akiről kiderült, hogy nem más, mint Maléter Pál (a később tíz napig regnáló Nagy Imre-kormány védelmi minisztere), végre kenyeret ehetett, és teát ihatott. (Maléter október 25-én harckocsikkal és tiszti iskolás katonákkal érkezett a Kilián laktanyához, ahol tűzharcba keveredett a szabadságharcosokkal. Csak napokkal később állt át az oldalukra – a ford.) „Srácok ültek mindenfelé. Sokan közülük a padlón aludtak” emlékszik Péter. A várakozás ideje alatt maradt ideje végiggondolni cselekedetének következményeit. Úgy döntött, hogy hazatér. Feleségének azt mondta, egész idő alatt dolgoznia kellett. De amikor a hivatalos rádióközleményből arról értesült, hogy az a szabadságharcosokat csak „ellenforradalmároknak, és fasisztáknak” nevezik, tudta, hogy megtorlások következnek, ezért visszatért a laktanyához, és eltökélte, hogy mindvégig küzdeni fog. A laktanyánál mindenki a legrosszabbra számított, de a magas ezredes kijelentette, hogy ők nem ellenforradalmárok, hanem emberek, aki az igazságra és szabadságra vágynak. Mikor a kommunista rádió bemondatta a nulla óráig történő fegyverletétel lehetőségét, majd pedig kezdte kitolni ezt a határidőt, mindenki hirtelen felnevetett, majd a másik kezét kezdte rázni és a vállát veregetni. „Tudtuk, hogy erősek vagyunk, és a kormány a gyenge” mondta Péter.

Ám később Szántó Péter ádáz harcosként vívta a forradalmat. Amikor a harcok a laktanyához értek, az ezredes néma csendet rendelt el. A tankok egész közel jöttek a falhoz, de senki sem lármázott. Pár gyalogos katona tűnt fel és vette tűz alá az épületet, de a szabadságharcosok nem viszonozták azt. Végül húsz harckocsi, hetvenöt gyalogos, egy teherautó és egy páncélozott autó hajtott be a laktanyába. Péter így emlékszik erre: „Maléter ezredes szemmel tartotta őket, majd fogott egy kis nitroglicerines palackot és a teherautóhoz vágta. A jármű eltűnt a hatalmas robbanásban. Aztán mindannyian elhajítottuk a nitroglicerines palackunkat, és pisztolyokkal, géppisztolyokkal lőttük a gyalogosokat. Nagyszerű csel volt. Elpusztítottuk a gyalogságot, megszereztük a teherautót, a páncélozott járművet, és a tankok közül négyet, öt perc leforgása alatt.” Ezt követően a laktanya hangulata a fellegekben járt. Mikor a polgárok hírt kaptak az orosz tankokról, meg az ÁVH felbukkanásáról, a szabadságharcosok színre léptek a csatatéren. Egy héttel később a szovjet hadsereg megerősödve visszatért, és megpróbálta kifüstölni őket a Kilián laktanyából. Szántó Péter egy volt az utolsók közül, akik elhagyták. A hátsó fal egyik nyílásán keresztül jutott ki, miután a helybéliek egy küldöttsége azt kérte, fejezzék be a harcot, mert a környék romokban áll. Mikor hazatért, Péter megtudta, hogy az ÁVH mindenfelé kérdezősködik felőle. Felesége azt mondta nekik, hogy dolgozni ment, de azt is megtudta, hogy a teherautó-állomáson már érdeklődtek utána. A mokány kis Szántó Péter így tudta meg, hogy körözött személy. Mint ahogy még ma is az.

Szabó László

Mielőtt az oroszok tízszeres túlerővel tértek volna vissza, Budapestnek a szabadság öt híres napja adatott meg. Heves, mámorító beszéd folyt a Varsói Szerződésből való kilépésről, és a semlegesség bejelentéséről. A romantikus magyarok túl messzire merészkedtek: az oroszok könyörtelen hadakkal tértek vissza. Nagy Imre ment, a vértelenajkú, hazaáruló Kádár János jött. Az orosz tankok és gyalogság most már túl sok volt a szabadságharcosoknak. Ez volt az a pont, ahol a magyarországi forradalom véget kellett érjen, de nem az olyan gyári munkásoknak, mint Szabó László textilipari brigádvezetőnek a Budapest közeli Vácról.

Az első, október 23-i budapesti zendülés Vácott hatalmas izgalmat váltott ki. László sietve érkezett haza a gyárból. Így emlékszik vissza: „Hatalmas vita vette kezdetét. Mondtam, hogy nagy változás közeleg, amiért nekünk is tennünk kell. Az apósom ellenkezett. Azt mondta, mindenki húzza meg magát, különben elvisz az ÁVH. A nejem egyik sógora szerint őrültség lett volna szembefordulni az oroszok erejével, és, hogy végezni fognak velünk. Majd a nejem, aki mindenkinél tanultabb volt, azt mondta, biztos abban, hogy ha elkezdünk valamit, akkor a Nyugat a segítségünkre siet majd. Az esélyt adna nekik, hogy közbelépjenek, ami megmutatja a világnak, az ENSZ-nek, hogy mi zajlik itt, és hogy az oroszok hazudnak, amikor azt állítják, hogy a magyar ember elégedett.  A feleségem hozzá is tette: Mit képzeltek? Tartsák gyávának a magyarokat?”

Másnap Szabó László csatlakozott a tüntetésekhez, amik ledöntötték a szovjet szobrokat, kivágták a vörös csillagot a zászlókból és kiszabadították a váci börtönből a politikai foglyokat. László a barátaival hallgatta a felkelők kezén lévő rádiót október 27-én, ami felszólított minden üzemet, hogy alakítsanak munkástanácsokat. László egyike lett a tizennégy, titkos szavazással megválasztott vezetőnek a gyárban. „Magamban ezt gondoltam: Istenem, mi történik itt?! Valóban demokrácia lett? Sírás fojtogatott. Mindenütt vidám beszélgetés hallatszott.” Minden remekül ment addig a napig, mikor a szovjet hadsereg ellentámadásba nem kezdett. A munkások hatezer puskát kaptak a hadseregtől, de amikor hirtelen megjelent Vácott harminchét tank és páncélozott jármű, az ellenállás megszűnt. Az oroszoknak nem volt élelmük, a váci emberek kenyeret és húst adtak nekik, amiért a katonák hálásak voltak. László így emlékszik: „Az embereink nem féltek az oroszoktól, és beszélgettek velük. Pár orosz abban a hitben volt, hogy Kelet-Németországban vannak, és hamarosan amerikai fasisztákkal találkoznak, akik megszállták az országot. Más egységek azt gondolták, hogy a Szuez-csatornánál vannak. Az embereink elmagyarázták mi is zajlik itt, és hogy Magyarország a célpont, meg hogy mit tettek az oroszok Budapesttel. Volt egy százados, aki ezt végighallgatta. Egyre vörösebb lett a feje. Azt hittük, hogy miattunk dühös. Hirtelen a porba vetette a sapkáját, és azt kiabálta, hogy Bulganyin és Hruscsov bassza meg az anyját! Szóval, nem ránk volt dühös.”

Fekete lobogók

Az új, budapesti hazaáruló kormánytól utasítás jött: vissza a gyárakba. László embereinek úgy hatvan százaléka jelent meg. Ám amikor arról értesültek, hogy a Központi Munkástanács általános sztrájkot indított, a váci munkások csatlakoztak. Az ötezer fős tömeggyűlés követelte Nagy Imre visszahelyezését a posztjára, és a szovjet hadsereg kivonását. Erre az ÁVH összefogdosta a váci munkástanács tagjait. Válaszul, a munkások fekete zászlós, csendes tüntetést tartottak követelve szabadon bocsátásukat, és a vezetők visszatértek. „A sztrájk elemi fegyver” vonja le a következtetést a munkástanács vezetőjeként Szabó László.

Ez a bőrkabátos magyar munkás, lehiggadva, de mogorván veti meg foltozott cipőjének lábát hazája talaján, engedményeket nyerve az oroszoktól, ha nem is az értelmiségiek által megálmodott szabadságot. De Szabó László nem boldog. Csinos felesége felmerészkedett Budapestre, és azóta nem hallott felőle. Barátai szerint utoljára a Nyugati pályaudvar környékén látták őt, hogy Vácra tartó vonatot találjon. A Nyugati pályaudvar az egyik pont, ahol az oroszok a deportálásra szánt magyarokat gyűjtik össze.

Szabó László, Szántó Péter, Kocsis Ferenc, Fehér János – nem valódi nevek – mindegyik, a maga módján képviseli azon névtelen ezreket, köztük sok halottét, akik hazájuk szabadságáért harcoltak a világ legbrutálisabb zsarnoka ellen. Egybegyűjtve összegzik A MAGYAR SZABADSÁGHARCOS fogalmát, aki 1956-ban történelmet írva az élre szökött és az év embere lett.

1957. január 07.

Fordította: Florovits Attila

Forrás

Folyt. köv. november 4-én: Az év embere 1957: Nyikita Hruscsov

»[…] 1956 novemberében, mikor Magyarország a szabadságáért harcolt, egy moszkvai estélyen Nyikita odabillegett Charles Bohlen amerikai nagykövethez, és így szólt: „Szeretnék önnel Szuezről beszélni.” „Szeretnék önnel Magyarországról beszélni” vágott vissza Bohlen. „Mit tudnánk tenni ennek érdekében?” Hruscsov felrobbant. Öklével sebesen csapkodva a levegőben így rivallt: „Addig vetünk be újabb és újabb és újabb és újabb és újabb csapatokat, amíg el nem intézzük őket!”

Ha megteheted, támogass a Patreon segítségével. Köszönöm!

Ezek is érdekelhetnek:

Prozódikus - Világslágerek magyarul, ütemre, tartalom hűen

Albert Pierrepoint élete – A leghíresebb angol hóhér

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tegnapihirek.blog.hu/api/trackback/id/tr1316727816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró · http://bircahang.org 2021.10.23. 22:32:39

Nekem azért erősen gyanús, hogy az akkor CIA és társai ennyire sztárolták a magyar 56-ot.

megamovieboy · http://europeanphalanx.blog.hu/ 2021.10.24. 12:12:00

@ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró: Ez nekik politikailag nagyon jól jött. Nyugat-Európában egyre erősebbek lettek akkoriban a kommunista pártok, a budapesti harcok után kénytelenek voltak mérséklődni és szociáldemokrataként túlélni. Aztán persze '68-ra elfelejtették az egészet és a fiatalokat bepalizva újrakezdték.
süti beállítások módosítása