Hatvan évvel ezelőtt, az év legrövidebb napján a Tiflisz közeli Goriban egy szegény, de szorgalmas grúz suszternak fia született, akit a Visszariovics Dzsugasvili néven anyakönyveztek. A fiút, istenfélő anyja Szűz Mária férje után a Joszif névre kereszteltette.
De a nevek nem sokáig maradtak meg a cár legújabb ellenfelén; egyaránt hallgatott a Szoszo, Koba, Dávid, Nijeradzse, Csijkov és Ivanovics nevekre, mígnem nagy sokára magáévá tette a Sztálin (Acélos, Acélember) álnevet.
A múlt héten, amint a naptár lapja ismét december 21-re fordult, Gori kis városa négyszázötven orosz író Mekkájává vált, „entellektüelek” és egyetemisták küldettek anyagot gyűjteni Joszif Viszariovics Dzsugasvili szülőhelyére és környékére. (Sztálin 1922-es hatalomra kerülésekor változtatta születésének napját 21-re. Korábban ő is és az anyakönyvi kivonata is a 18-át tüntették fel – a ford.) Az újságok szentimentális verseket és történeteket közöltek „Gori kis házikójáról”, és a későbbi fotók díszkővel körbekerített szovjet kegyhelyként ábrázolták. A Tiflisz filmvállalat filmforgatásba kezdett Történelmi helységeken át címmel, mely film szándékai szerint elvezetné a nézőt minden egyes részére az országnak, mely összekapcsolódott Joszif Sztálin nevével.
Mihail Kalinyin elnök biográfiája A könyv a vezérről címen egymillió példányban látott napvilágot Moszkvában; míg rövidesen megjelennek a védelmi komisszár Kliment Vorosilov, és a belügyi komisszár Lavrentyij Pavlovics Berijának szkeccsei is. A moszkvai kommunista párt orgánumában, a tizenkét oldalon megjelenő Pravdában csak egyetlen hasáb nem lelkesedett Joszif Sztálinért születésnapján. A vezércikkben A mi Sztálinunk címmel a lap kijelenti: „A detroiti fémmunkások, sidney-i dokkmunkások, sanghaji szövőgyárak munkásasszonyai, marseille-i tengerészek, egyiptomi földművesek, Gangesz menti indiai parasztok mind szeretettel ejtik ki Sztálin nevét. A világ munkásai, parasztjai számára Ő a jövő reménysége.”
Tiszteletére a Néptanács komisszárjai huszonkilenc, évenként egyszer kiosztandó díjat alapítottak 100.000 rubel azaz 20.000 dollár (mai értékén kb. 400.000 dollár, ami 120.000.000 Ft. – a ford.) értékben, a gyógyítás, jog, tudomány, haditudomány, színház, feltalálás terén elért kimagasló eredményekért, ugyanekkor 4150 Sztálin-ösztöndíjas tanulói helyet is létrehoztak. A Legfőbb Szovjet Elnöki Tanács Sztálin elvtársnak adományozta a Lenin-rendfokozatot, és a Szocialista munka hőse címet is.
Munkahelyi bizottságok, dolgozói közösségek, szovjetek, párt és állami funkcionáriusok kívánnak szerencsét a Hős Sztálinnak, de a külföldi gratulációk egyikét a legrégebbi ellenség, Adolf Hitler írta mostanra baráti hangnemre váltva: „Nagyon kérem, fogadja legőszintébb üdvözletemet a hatvanadik születésnapja alkalmából” – táviratozta a Führer. – „Ugyanakkor hadd kísérjem ezeket személyes jóléte iránti legforróbb kívánságaimmal, téve ugyanezt a baráti Szovjetunió népének jövőbeni boldogságát illetően is.” Miközben a náci sajtó óvatosan dicsőítette Mr. Sztálint, mint „Oroszország forradalmár Führerjét”.
Az ember
A Sztálin elvtárs hatvanadik születésnapját terjengősen méltató sorok között Szovjetunió-szerte csak egy hatsoros kommüniké jelent meg a Vörös Hadsereg Finnországi előrenyomulásáról. Nyilvánvalóan a sarló-kalapács propagandagépezete kívánta úgy, hogy a szovjet polgárok a lehető legkisebb figyelemmel adózzanak az alig bíztató katonai kampány iránt. Ám az utóbbi évben annál többet írtak Joszif Sztálinnak a világra gyakorolt hatásáról.
A huszadik század negyedik évtizedének utolsó előtti éve nem az atlétikai rekordok, gyógyászati felfedezésék, nagy irodalmi művek vagy más egyéb, az intellektus, erő, szellem tartományaiba sorolható vívmányok feljegyzésével fog eltelni. Európát illetően arról lesz nevezetes, mint az az év, ami azoké lett, akik csaknem kizárólagosan a politikájukkal fordították vagy erőszakolták maguk felé a teljes figyelmet.
Az egész I. világháború utáni korszak úgy feledkezett bele a politikába, mint a XVI. század a teológiába. Európa annyira hozzáedződött a politika okozta sokkhoz, hogy a múlt ősszel a háború félelmétől való átmenet a fegyveres összecsapásig a leghűvösebb nyugalommal vétetett tudomásul milliók által. E félelemmel és nosztalgiával vegyes nyugalomban 1939. augusztus 31-én kevesen hitték, hogy Európa ismét a régi lesz, mint ahogy azt is, hogy 1914. júliusa sosem ismétlődik meg. Akár nacionalista káoszba, jó vagy rossz internacionalizmusba torkollik Európa új érája, akár nem, új éra jő, a régit pedig végérvényesen eltörli az az ember, akinek birodalma főként Európán kívüli. Ő Joszif Sztálin, aki egy augusztusi éjjelen drámaian megváltoztatta az európai hatalmi egyensúlyt. Ez tette Sztálint az 1939-ik év emberévé. A történelem tán nem kedveli őt, de elfeledni nem tudja majd. Mint ahogy 1939-es kortársait sem:
- Adolf Hitler már az előző év elején bebizonyította a világnak, hogy trükkjeinek tárháza véges. Annak ellenére, hogy újabb vértelen hódítást hajtott végre Lengyelországban, csak nekitámadt szárazföldi birodalmával a brit tengeri birodalomnak, és egy költséges, talán hosszú és kimerítő háborúba bocsátkozott, mely katasztrofálissá válhat neki és országának. A Szövetségesek ugyan nem törték át a nyugati vonalait, de ő sem törte át az ő Maginot-vonalukat. A hírveréssel ellentétben az általa dicsőített légi flottája nem tudta elpusztítani Britanniát, és Németország ismét a brit vízi flotta veszélyes blokádja alatt találta magát.
- Francisco Franco generalisszimusz megnyerte spanyolországi polgárháborúját, de hazája túl kimerülté vált a harc végére, így Spanyolország nemzetközi ereje jelentéktelennek tűnik.
- Ismételten a legerőteljesebb karakternek bizonyult az európai ügyek terén a brit Winston Churchill, aki az Admiralitás legfőbb parancsnoka volt, de még nem kormányfő. Kétséges is volt, hogy Neville Chamberlain miniszterelnök, mint háborús nagyság, vajon lemond-e. A történelem talán rá fogja vonatkoztatni a csodálatraméltó makacsság példáját: makacsul a békéért, majd makacsul a háborúban.
- Benito Mussolini is rajtavesztett náci-fasiszta „Acélpaktum” blöffjén, és amikor a Szövetségesek a lapjai felfedését kérték, Il Duce ügyetlenül kihátrálva az ellenségeskedés beszüntetését deklarálta. A múlt őszi hazai elégedetlenség, és a legfőbb vezetői közötti jókora átszervezés jelezte, hogy Mussolini Olaszországának jócskán más vizekre kell eveznie.
- Az USA még mindig nyomott hangulatban van. Franklin Roosevelt hét év elnökség után semmiféle példát nem tud felmutatni a világ számára a jövőt illetően. 1939-ben Roosevelt legjobbja, hogy őszintén, de süket fülekre találva hangoztatja a békét.
Mindezekkel ellentétben, Joszif Sztálin 1939-es tettei pozitívak, meglepőek, világrengetőek. Az augusztus 23-24-re virradó éjszaka történt náci-kommunista „Megnemtámadási-szerződés” aláírása a moszkvai Kreml épületében, szó szerint világrengető diplomáciai mérföldkő volt. Németország külügyminisztere Joachim von Ribbentrop és a Szovjet legfőbb külügyi komisszár Molotov írták alá, de Sztálin elvtárs személyes jelenlétével adta mosolygó áldását hozzá, és senkinek nem volt kétsége afelől, hogy eredendően ez az ő műve. Ezzel Németország megbontotta az angol-francia „körbekerítettséget”, felszabadítva magát az egyidejű, kétfrontos harc szükségszerűségétől. Az oroszországi paktum nélkül a német hadvezérek biztosan ódzkodtak volna hadba lépni. Ezzel viszont kezdetét vette a II. világháború.
Oroszország szemszögéből nézve a paktum elsőre egy briliáns húzásnak tűnt a politikai hatalmak cinikus játszmájában. A ravasz Joszif Sztálin arra várt, hogy kis hazugságával a Szövetségeseket és Németországot kimerítő harcra gerjessze, miután ő nevető harmadikként színre lép. Majd apránként kiderült, hogy Sztálin elvtárs megállapodásában ennél több praktikum is van:
- Harc nélkül került az uralma alá több mint a fele Lengyelországnak.
- A három Balti állam, Észtország, Lettország, Litvánia gyorsan tudomásul vette, hogy ezután Moszkvára kell figyelni Berlin helyett. Önmagukat a Szovjetunió virtuális támogatóivá téve aláírták a „Közös támogatás” megállapodását.
- Németország lemondott bármiféle érdeklődésről Finnország kapcsán, így teljhatalommal ruházta fel az oroszokat az országba való behatoláshoz, amivel ők már négy hete folyamatosan próbálkoznak.
- Így jócskán feltételezhető volt, hogy Németország beleegyezett az oroszok Balkán iránti érdeklődésbe, legvalószínűbben a romániai Beszarábiában, és a keleti Bulgária valamint az Iszthmosz tekintetében.
Ha napjaink Európája egy dzsungel, akkor az 1939-ik év embere széles territóriumot hasított ki belőle megállapodásával, ám ugyanakkor nagy árat is fizetett érte. Egy csapásra szankcionálni a náci háborút, majd később egy csapásra Adolf Hitler partnerévé válni az agresszióban, azzal Joszif Sztálin kihajította az ablakon Szovjet-oroszország aprólékosan felépített „béke és maradandó megállapodást szerető nemzet” hírnevét. A Finnország elleni könyörtelen támadásával nem csak több ezer, jó akaratú, világszerte a szocializmus ideáljával rokonszenvező embert veszített el, hanem önmagát Adolf Hitlerrel vonta párhuzamba, mint a világ leggyűlöltebb embere.
Az életút
Míg a náci-kommunista partnerség meglephette azokat, akik a szovjet diplomáciával kapcsolatos orosz olvasmányaikból csak az olyan idealista megnyilatkozásokra korlátozódtak, mint az egykori külügyi komisszár Maxim Litvinoff-é, addig Sztálin élete számos esetben adja példáját a cinikus opportunizmusnak és a becstelen hatalomszerzésnek. Tizenhárom éves korában egy tifliszi, görög-ortodox szemináriumba íratták be az ifjú „Szoszo” Dzsugasvilit, azonban tizennyolc évesen kicsapták az iskolából, amit pap tanárai a „Szocialista eretnekség” bűnével indokoltak. Ezek után életét a professzionalista orosz forradalmárságnak szentelte. Részt vett a tifliszi vasutassztrájkban. Ő szervezte a Batum és Baku gyárakban kitörteket. Köze volt számos látványos rabláshoz, amit a „forradalmárok” szerveztek. Egyszer bombákkal támadtak meg egy állami konvojt Tiflisz főterén, ahol 340.000 rubelnek azaz 170.000 dollárnak (mai értékén kb. 3.3 millió dollár, azaz kb. egymilliárd forint – a ford.) kélt lába. Mellesleg, a későbbiekben Maxim Litvinoff-ot Párizsban fogták el az ebből származó összeg egy részével. Szoszo városról városra vándorolt a Kaukázusban, számos álnevet használva. Öt alkalommal tartóztatták le és száműzték, ő négyszer szökött meg száműzetéseiből.
Korai éveiben a társai számára olykor gyanússá vált Koba vagy Ivanovics, azt gondolván, hogy enyhébb elbánásért cserében kiadta nevüket a rendőrség számára. Újabb különös véletlen – ami az elvtársaknak többször is feltűnt –, hogy amikor a rendőrség üldözte őket, és csak harccal tudtak kitörni, Koba az ilyen eseteknél gyakran őrizetben volt.
1894-ben csatlakozott az oroszországi radikális mozgalomhoz, és 1898-ban a Szocialista Demokrata Párt mellett kötelezte el magát. Elég okos volt ahhoz, hogy a Bolsevik Párthoz csatlakozzon a Mensevik helyett, mikor a párt 1903-ban kettészakadt. A forradalmi elittel való első kapcsolata Bécsben esett meg, amikor a párt véneinek tanácsán hallgatóként vett részt. Mellékesen szólva itt tűnt fel Lev Trockij számára; Nyikolaj Lenin, aki először 1905-ben találkozott vele Finnországban készítette fel egy cikk megírására, a marxista elképzelés a kisebbségi kormányzásban témakört illetően. Aláírásként itt használta először a J. Sztálin formulát. „Van egy csodálatos grúz közöttünk” – írta Lenin Sztálinról ezekben az időkben. Ezt követően a „csodálatos grúz” a párt elismert szakértője lett a százhetvennégy különböző másikkal együtt, akik Szovjet-oroszországról döntöttek.
Lenin kedvenc ideáinak egyike az volt, hogy ha százharmincezer földesúr irányítani tudta a cárista Oroszországot, akkor majd kétszer annyi eltökélt forradalmár elirányíthatná Szovjet-oroszországot. Lenin nagy fáradtsággal, még a forradalom előtt kiépített egy profi forradalmi gépezetet, tapasztalatokat gyűjtve a munkások megszervezéséről, hogy azok a rendőrséget ki tudják majd játszani. Csaknem az összes nagy forradalmár kényszerűségből külföldön tartózkodott; Sztálin és Molotov henceghetett csak el a későbbiekben azzal, hogy ők többnyire bennragadtak az országban. Az I. világháború kezdeténél Sztálin az Északi-sarkkör vidékén egy börtöntáborban volt. Innen általános közkegyelemmel szabadult, amit 1917-ben hirdettek meg a cár lemondatásakor. Az 1917-es októberi bolsevik forradalomban egy relatív kis fontosságú tagja volt a párt kormányzóbizottságának, ahol a legfontosabb szerepe a közvetítés volt a száműzött Lenin és munkatársai között az 1913-as Dumában, emellett a petrogradi Pravda asszisztense volt. A kormányzati struktúra számtalan újraszervezésekor, ami teret engedett a bolsevikok hatalomra jutásához, Sztálin elvtárs mindig magas poszton volt, de munkája változatlanul árnyékban maradt a magát látványosan produkáló Lenin pártelnök, és Trockij háborús komisszár miatt.
Mióta J. Sztálin Oroszország legfőbb erejévé vált, rengeteg mindent újraírtak a Forradalom történelmében, szerepét elhatalmasítva a lelkesítő eseményekben. Trockij szerepe, pedig teljesen kitöröltetett a szovjet tankönyvekből. Miközben a sztálinisták hősükről ezt állítják:
- Kiűzte Szibériából a Fehérorosz erőket.
- 1918-ban megvédte Petrográdot a Fehér Nyikolaj Judenics tábornokkal szemben.
- Felszabadította a donyeci szénbányaövezetet Anton Denyikin erőivel szemben.
- Felelőssége volt a korai orosz hadisikerekért az 1920-as Lengyel háborúban.
- 1918-ban megmentette Caricint (a mai Sztálingrádot) az eleséstől.
Caricinban kezdődött az egyik legádázabb újkori politikai ellenségeskedés: a Sztálin-Trockij viszály. Trockij szerint Sztálin, az akkori politikai komisszár fegyelemsértést követett el. Emiatt Lenintől Sztálin visszahívásának parancsát követelte, amit meg is kapott. Ezt követően Sztálin elvtárs türelmesen, és számítóan dédelgette irigy haragját Trockij elvtárssal szemben. 1922-ben a Kommunista Párt felajánlotta Trockij számára a Központi Bizottság főtitkári posztját, de Trockij ezt elutasította. Sztálin kivételével mindenki úgy gondolta, hogy ez merő rutinmunka. Ő mohón ragadta meg a lehetőséget, ebben látva meg az esélyét, hogy a szovjet vezetői elithez tartozhasson. A Kommunista Párt ugrásszerű növekedésbe kezdett. Sztálin elvtársat kinevezték a növekvő szervezet főtitkárává. Közvetlenül nem büntethette meg az ellenszegülő titkárokat, de aki túlzott függetlenséget mutatott, az magyarázat nélkül, könnyűszerrel emeltetett ki kellemes posztjáról, és tétetett a Krím-félszigetre: az arkangyal jéghideg, előretolt állásába. Lenin halálának évében, 1924-ben a sztálinista bürokrácia már teljesen kiépült.
Talán a Leninnek nyilvánított „Végakarat” a legvitatottabb pontja a háború utáni szovjet történelemnek. A legsarkalatosabb pontja az állítólagos dokumentumnak a Sztálintól való megszabadulás javaslata volt, mert „ő túl éretlen”. A sztálinisták régtől tagadták ennek hitelességét; a legjobb trockista érv szerint, Sztálin egyszer idézte és be is ismerte: „Igen, nagyon durva vagyok azokkal szemben, akik durvák és hitetlenségükkel akarják szétrombolni a Kommunista Pártot.”
Mindenesetre, Lenin javaslata bajosan jutott volna keresztül Sztálin erős gépezetén. Ezen időszak és a későbbi kritikus periódus alatt a Központi Bizottság Politikai Irodájának vezetőségi tagjai voltak: Sztálin, Trockij, Grigorij Zinovjev, Leó Kamenyev, Alekszej Rikov, Nyikolaj Buharin, Mihail Tomszkij – díszes kis társaság. 1928-ban Trockijt száműzték a Szovjetunióból, 1936-ban Zinovjevet és Kamenyevet hazaárulás kísérletéért bűnösnek találták és agyonlőtték. Tomszkij, perének idején öngyilkosságot követett el. 1938-ban Rikov és Buharin állt kivégzőosztag elé. (A Sztálin-Trockij viszálynak végül 1940. augusztus 20-án lett vége, amikor új hazájában, Mexikóban Trockijt Sztálin parancsára meggyilkolta az NKVD ügynöke – a ford.)
Sztálin tizenkét évnyi abszolutizmusa alatt a világ számos, egymásnak ellentmondó hírt hallott az oroszországi szocializmus boldogulásáról. Híradások számoltak be hatalmas gátak és óriási gyárak építéséről, széleskörű fejlesztésekről, nagy mezőgazdasági termelőszövetkezetekről. Meghirdették az ötéves tervet. Ingyenes iskolák és kórházak emelkedtek a magasba mindenfelé. Az írástudatlanság a felszámolás útján halad. A kisebbségek zaklatása ismeretlen. Általános a nyolc órás munka, amit majd a hét órás vált fel. Ingyenes a kórházi betegellátás, ingyenesek a nyári munkásüdülők, stb.
Kétségtelen, hogy a kollektivizációs program Ukrajnában éhínséget eredményezett, melynek ára 1932-ben csaknem hárommillió életet követelt. Sztálin okozta ezt az éhínséget. A károk, és az ipari balesetek száma óriásira nőtt. A szovjet hivatalnokok ezt szabotázsnak hazudták. Annál valószínűbb, hogy ezek a túl gyors iparosodás következményei voltak. Milliók kényszerültek kényszermunkára büntetőtáborokban. Sőt, az orosz hivatalnokok tapasztalni kezdték a terrort, ami napjainkban is folyamatos. Sztálin „kedves barátjának”, Szergej Kirovnak, a Leningrádi Szovjet vezetőjének, aki egyszer Sztálin elvtársat „minden idők és nemzetek legnagyobb vezérének” nevezte, köztudomásúan száztizenhét személyt kellett likvidálnia. Ezzel kezdődött el birodalomszerte az újkori idők legádázabb tisztogatása. Ezreket végeztek ki kirakatpereknek köszönhetően. A titkosrendőrség olyan könyörtelenül uralkodott Oroszország felett, mint a cári időkben. (A történészek mára tisztázták, hogy II. Miklós cár idején kb. 5.000 áldozata volt a tisztogatásoknak, míg Lenin és Sztálin idején 800.000!!! főt öltek meg, azaz a cári idők 160-szorosát – a ford.) Az első a Cseka volt, majd jött az O.G.P.U., később az N.K.V.D., ám lényegét tekintve mind ugyanazt szolgálta. Sztálin elvtárs felismerte fontosságukat; egy nap megtekintette a Kreml azon falrészletét, ahol egykor IV. Iván végeztette ki ellenségeit, és a beszámolók szerint így szólt: „Rettegett Ivánnak igaza volt. Nem uralhatod Oroszországot titkosrendőrség nélkül.”
Halála után Lenint Sztálin szenté avattatta. Maga pedig, még életében hatalmas utat tett meg az önbálványozásban. Nem megdicsérni őt túlságosan átlátszó, nem bókolni neki, túl durva számára. Minden szocialista bölcsesség forrásává lett, megcáfolhatatlan hangoztatója a marxista kánonnak. Az általa írt igen száraz, a Kommunista Párt doktrínájának történelme c. könyv bestseller Oroszországban, akár Hitler dagályos, de sokkal érdekesebb, teljesen világi Mein Kampf kötete, ami sokkal jobban fogy Németországban. Sztálin a náci-féle népszavazás felé törekszik. Hitler az 1938-as választásokat 99.08%-os vokstöbblettel nyerte meg; Sztálin választási eredménye 115% a saját moszkvai szavazatszámlálói szerint. Sztálin fotója ikonná vált az új államban, melynek vallása a kommunizmus.
Joszif Sztálin számára az ékesszólás nagyszerűsége nem adatott meg. Évenként összesen két vagy három alkalommal tűnik fel a Lenin-mauzóleum mellvédjén, a Vörös téren, tányérsapkájában, katonai zubbonyában, hosszúszárú orosz csízmájában. Összejöveteleket látogat, de azok ritkán publikusak. Mindössze egyetlen rádióbeszédet tartott, és nem valószínű, hogy ennél többet fog. Ugyanis erős, grúz akcentusa furcsa az orosz fül számára.
A három szoba
Moszkvai élete nagy részét a Kreml névre keresztelt, rossz előérzetet keltő falak mögött töltötte, ami templomok, paloták, barakkok összessége. Irodája tágas és egyszerű, dekorációja Marx, Engels fotóiból és Lenin halotti maszkjának gipszöntvényéből áll. Privát szállóhelye egykor a Kreml katonai parancsnokáé volt, ami három szoba terjedelmű.
Joszif Sztálin kétszer nősült: először 1903-ban egy grúz nővel, Jekatyerina Szvanidzsével, aki 1907-ben halt meg, majd pedig Nádja Szergejevna Allelujevával, aki 1932-ben hunyt el. Első feleségétől származik Jása Dzsugasvili fia, aki most a harmincas éveiben jár, és jelentéktelen hírű mérnök Moszkvában. Apa és fia nem jönnek ki egymással. A második Mrs. Sztálintól egy fia és egy leánya született: Vászja, aki most tizenkilenc éves, és Szvetlána, aki tizennégy. A szemrevaló Szvetlána az apja szeme fénye. A gyermekek iskolába járnak, de a Kremlben élnek. Joszif lefcses, pletykás anyja, az öreg Jekatyerina Georguvna Dzsugasvili, akit a szovjet és a külföldi újságírók imádtak interjúvolni, Tifliszben halt meg 1937-ben, miután hosszú évekig élt a korábbi cári palota grúz alkirályi részében.
Makszim Gorkij író Sztálin jó barátja volt, de talán a legkedvesebb barátai a nehézipari komisszár Grigorij Konsztantinovics Ordjonkidzse és a Szovjet Végrehajtó Bizottság titkára Ável Jenukidzse voltak. Ordjonkidzse „szívroham következtében” halt meg, Jenukidzse kivégzőosztag előtt. A védelmi komisszár Vorosilov élvezte csak a mester barátságát, és élt túl mindenkit. Úgy mondják, a későbbi években a legjobb cimbora a leningrádi pártvezér Andrej Alexandrovics Zsdanov lett, Sztálin örökségének várományosa. Múlt héten az a szóbeszéd röppent bizalmasan szárnyra, hogy Zsdanov elvtárs lejtőre került. A Sztálinnak szánt születésnapi dicsőítő cikke lekéste a nagy napot.
Kevés külföldi találkozott Sztálinnal, kiismerni egyikük sem tudta igazán. Interjút készítettek vele az Egyesült Államok újságírói: Walter Duranty, Eugene Lyons, Roy Wilson Howard. Emil Ludwig író, és prof. Jerome Davis külön-külön, hosszan és komolyan ültek le vele beszélni. George Bernard Shaw és barátja Lady Astor a tréfa kedvéért találkoztak vele Moszkvában. „Mikor fogja abbahagyni az emberek gyilkolását?” – vetette szemére a pimasz Lady Astor. „Mikor nem lesz többé szükségszerű” – válaszolta Sztálin elvtárs.
Dacára a végzetes tisztogatásoknak, s dacára annak, hogy J. Sztálin & Tsa. fittyet hány az emberi életre, Szovjet-oroszország határozott mértékű tiszteletet vívott ki a külügyek terén megnyilvánult becsületességéért. Támogatta a reakciós támadásokkal szembeszegülő népszerű kormányzatokat Magyarországon, Ausztriában, Kínában, Spanyolországban. De az eltelt évben, három rövid hónap leforgása alatt az 1939-ik év embere alkalmat talált rá, hogy kihajítsa e jó hírnevét Kremljének ablakán. Az oroszok régtől fogva megszállottjai ama rémálomnak, melyben a kapitalista nemzetek összeesküsznek és ellenük fordulnak. Talán ez a mélyről jövő félelem, semmint egy veleszületett szimpátia a nácikkal vezette Sztálin elvtársat, hogy lépéseket tegyen a Szovjetuniót érő könnyű csapás ellen. Nem volt elég ravasz észrevenni, hogy azok a lépések, melyeket Finnországban megtett, mindennél jobban egyesítették a világot vele szemben.
Egyszer a nagyobb iparért és a katonai erősödésért is való felszólalásában ezt mondta: „A régi Oroszország sorozatosan vereséget szenvedett a fejletlensége miatt. Legyőzték a mongol kánok. Legyőzték a török bejek. Legyőzték a feudális svéd földbirtokosok… Mindez azért történhetett meg, mert hadászatilag fejletlen volt, kulturálisan fejletlen volt, mezőgazdaságilag fejletlen volt… Mindezen okokból kifolyólag nem lehetünk többé fejletlenek.” A hírek szerint, a múlt héten az oroszok teljes vereséget szenvedtek Finnország felső részén; kezdett úgy tűnni, mintha – legalábbis átmenetileg – Szovjet-oroszország esszenciálisan nem lenne jobb a régi Oroszországnál. Kezdett úgy tűnni, a kemény finn demokraták képesek voltak – legalábbis átmenetileg – hozzátenni magukat az 1939-ik év emberének azon listájához, amiben azok szerepelnek, akik borsot törtek az orosz medve orra alá. Amivel az 1939-ik év emberének igen szegényes új évkezdetet okoztak.
1940. január 01., hétfő
Fordította: Florovits Attila
Folyt. köv: Az év embere 1942: Joszif Sztálin
»Ha a német légiók elsöpörték volna az acélosan makacs Sztálingrádot, és likvidálták volna Oroszország támadóerejét, Hitler nem csupán az 1942-ik év embere, hanem vitathatatlanul Európa ura volna, kinek új kontinens meghódítása után kellene néznie. Legalább kétszázötven győzedelmes hadosztályt vezethetne el új hódításért Ázsiába, vagy Afrikába. De Joszif Sztálin megfékezte. Sztálin már 1941-ben megtette ezt, mielőtt még Oroszország érintetlenségét kikezdte volna. Ám Sztálin ez évi vívmánya sokkal hatalmasabb ennél. Hitler másodjára zúdított rá össztüzet, amit ő másodjára hárított el.«
A sorozat korábbi részei: A magyar szabadságharcos, Nyikita Hruscsov, Adolf Hitler
