Az USA 20. századon átívelő egészségügyi botránysorozata. De mi köze van ehhez Wolfgang Gerhardnak?
1979. február 7-én, Wolfgang Gerhard szokásos reggeli úszásába kezdett a brazíliai Bertioga partjainál. A 67 éves német férfi ekkor még nem tudta, hogy ez lesz élete utolsó fürdőzése. Röviddel az Atlanti-óceánba való merülése után ugyanis agyvérzést kapott, ami halálát okozta. De miért fontos ő, és egy évtizeddel ezelőtt milyen összefüggésbe volt hozható az Egyesült Államok legnagyobb, akkor már évek óta növekvő egészségügyi botránysorozatával?
A kezdetek: rabéheztetéstől a széklettel etetésig
A botránysorozat Wolfgang Gerhard hároméves korában, 1914-ben vette kezdetét. Ekkor kérték fel Dr. Joseph Goldbergert, korának tehetséges epidemiologusát, hogy a demenciát, agresszivitást is kiváltó bőrelváltozás, a pellagra betegség okozóját felkutassa. Ekkor még nem sejtették, hogy a niacin nevű B3-vitamin hiánya váltja ki e kórt, de a doktor feltételezte, hogy köze lehet hozzá a helytelen táplálkozásnak. Éppen ezért Mississippi állam elitéltjein kezdett drasztikus ételmegvonási, azaz éheztetési kísérleteket, melyek éveken át elhúzódtak. Dr. Goldberger kutatásai sikerrel jártak, a kísérleti alanyoktól pedig utólag elnézést kértek. A Goldberger József néven, a dualizmus idején, a felvidéken született hazánkfiát ötször jelölték Nobel-díjra, és ma a pellagra legyőzőjeként tartják számon.
Dr. Goldberger József avagy Joseph Goldberger
Rabnak lenni a későbbiekben sem a puszta bezártság miatt volt kényelmetlen Amerikában. Az 1920-as években Dr. Leo Stanley a San Quentin börtön rezidense, „életképtelen” öreg rabok heréibe operálta át állatok, illetve frissen kivégzett férfiak donorjait. De legalább nem kellett bocsánatot kérnie senkitől.
Dr. Leo Stanley
1942-ben egy központilag keltezett kísérletben, kezdeti kísérleti stádiumban lévő influenza védőoltást adtak a Michigan államban lévő elmegyógyintézet férfi betegeinek, majd hónapokkal később influenza vírussal oltották be őket. Sokan közülük, a koruknak köszönhetően nem tudták már elmondani tüneteiket, megválaszolni a megannyi, az állapotukat firtató kérdést, vagy megérteni, mi is zajlik körülöttük. Az egyik írás „aggkori elgyengülésben” szenvedőknek nevezte az alanyokat, majd rögtön a kecsegtető eredmények taglalására tért ki. E kísérlet egyik kivitelezője az a Dr. Jonas Salk volt, aki egy évtizeddel később feltalálta a járványos gyermekbénulás elleni polio vakcinát.
Dr. Jonas Salk
Az 1940-es évek közepén a halálossá is válható vírusos hányás terjedését tanulmányozták egy a New York államban található javító- nevelőintézet fiataljai körében. A kísérlet arra kereste a választ, vajon akkor terjed-e jobban a járvány, ha a bacilusokat szétpermetezik és az alanyok azt belélegzik, vagy akkor, ha zsinórra felfüggesztett, tisztítatlan székletet nyeletnek le velük. A kutatás megállapította, hogy ez utóbbi sokkalta jobban terjesztette a járványt.
Akik a kínok kínját élték át
Wolfgang Gerhard a harmincas évei derekén járt már, amikor 1946-48 között amerikai tudósok guatemalai betegeket és rabokat oltottak be szifilisszel, hogy megtudják, a frissen alkalmazásba vett penicillin egyéb szexuális úton terjedő betegségek ellen is védelmet nyújt-e? A kísérlet eredménytelenül zárult, és évtizedekig titok övezte. A guatemalai esettől alaposan felfordult az etikus emberek gyomra. Nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy szörnyű kínokat álltak ki a szerencsétlenek, de azt sem tudták, mit tettek velük, de még arra sem voltak képesek, hogy beleegyezésüket adják. Utóbb Bill Clinton és az Barack Obama elnökök megkövették az áldozatokat.
1957-ben, amikor dühöngött az ázsiai influenzajárvány, 23 rab szervezetébe juttatták be ennek vírusát orron át permetezve, hogy összehasonlítsák a tüneteiket azon rabokéval, akik az új ellenszerből kaptak.
Ugyanebben az évtizedben történt, hogy egy állami fegyintézet kéttucat önkéntesét próbálták megfertőzni a kankó két különböző vírusával. A vírust a húgycsőn keresztül pumpálták a szervezetükbe. A férfiak gyorsan meg is fertőződtek, ám a kutatók elégedetlenül jegyezték meg, hogy ez a mód nem állítható párhuzamba a szexuális úton terjedő megfertőződéssel. A férfiakat később kikezelték betegségükből. (Orvosetikailag elhanyagolható tény, hogy itt legalább már önkénteseken kísérleteztek.)
A kísérleti botrányok szentháromsága
Wolfgang Gerhard 52 éves volt, amikor 1963-ban egy krónikus betegsége ellátására szakosodott brooklyni zsidó kórházban (Jewish Cronic Disease Hospital) tizenkilenc idős és elgyengült betegbe fecskendeztek rákos sejteket, hogy megtudják, a szervezetük kitaszítja-e azokat. A kórházigazgató bevallása szerint a betegekkel nem közölték, hogy mit tesznek velük, mert a sejteket orvosilag ártalmatlannak vélték. Annak idején jókora jogi botrány kerekedett ebből, melynek vége az lett, hogy a kórháznak a későbbiekben a betegek írásos beleegyezését kellett kérjék bármilyen kísérletben való közreműködésükhöz.
1963-1966 között Staten Islanden, szellemileg visszamaradott gyermekeken kísérleteztek hepatitisz gyógyszerekkel. A gamma globulin gyógyító hatására voltak kíváncsiak. A gyermekeket szájon keresztül fertőzték meg a vírussal.
Dr. Alexander Fleming
Azonban az összes kísérlet közül a leghosszabb és legembertelenebb, az Alabama államban végzett ún. Tuskegee-kísérlet volt, melynek során több száz négert fertőztek meg az akkor még gyógyíthatatlannak számító szifilisz vírussal. Az alanyokkal természetesen nem közölték, hogy halálos kórral fertőzik meg őket. A kísérlet 1932-ben kezdődött, és 1972-ig (!) tartott, annak ellenére, hogy Alexander Fleming 1946-ban feltalálta e gyilkos kór ellenszerét, a penicillint. A vizsgálatokat Dr. John Heller vezette. A cél az volt, hogy tanulmányozni tudják a szifilisz öröklődésének több generáción át tartó káros hatásait, azaz nyomorúságos életre kárhoztattak még a meg sem születetteket is! Az emberkísérlet során egy híján négyszáz szifilisszel fertőzött néger életét követték nyomon. A tanulmány végén 74-en maradtak életben, és 19 gyermek született meg öröklött szifilisszel. E kísérlet az állami Public Health Service (Közegészségügyi Szolgálat) közreműködésével zajlott. Az amerikai Cockburn – St. Clair szerzőpáros 1998-ban írt Whiteout: The CIA, Drugs and the Press kötete beszámol róla, Heller a következőképpen magyarázta a kísérlet résztvevőinek elhivatottságát: „Az orvosok és civil segítőik a legtöbb esetben csak végezték a dolgukat. Volt, aki parancsra cselekedett, volt, aki a tudomány dicsőségére.”
Dr. John Heller
E három eset, mint a kísérleti botrányok szentháromsága vonult be a köztudatba, és váltott ki éles társadalmi vitákat. Az 1970-es évekre a rabokkal való kísérletezések botrányba fulladtak. Egy kongresszusi kihallgatáson az egyik gyógyszergyár hivatalnoka beismerte, hogy azért kísérleteztek rabokkal, mert azok sokkalta olcsóbbak voltak, mint a csimpánzok.
Ilyen csimpánznál is olcsóbb alany volt Edward Anthony is. Az egykori elítélt elmesélte, hogy némi pénzért – amiért cigarettát vehetett a börtönben – elvállalta, hogy egy réteg bőrt lefejtsenek a hátáról, majd kísérleti stádiumban lévő szereket próbálhassanak ki rajta. A szerektől olyan érzés lett úrra rajta, mintha tűz égette volna. Mindez hetekig tartó gyötrelmet okozott neki. Az amerikai kormány végül reformokkal élt, s kitiltotta a gyógyszergyárak kísérleteit a börtönfalak közül.
Az ezredforduló esetei
A fentebb összefoglalt legtöbb esetre 2010-ben az Obama-kormány idején derült fény. Maga Barack Obama elnök a guatemalai esetről tudomást szerzett, csak egy kérdése volt: megtörténhet ez napjainkban is?
A jelek szerint, igen. Az ezredforduló idején két eset rázta meg a közvéleményt. Az egyikben amerikai orvosok az AIDS ellenszerének szánt AZT gyógyszert adták HIV-beteg várandós nőknek, abban a hiszemben, hogy az a magzatnak nem árt. Tévedtek.
A másik ballépést a Pfizer követte el, amikor nigériai agyhártyagyulladásos gyerekeket kezeltek egy Trovan nevű gyógyszerrel, noha kétséges volt, hogy az hasznos. Tizenegy gyermek halt meg a kísérletek folyamán. A cég 75 millió dollár kártérítést fizetett Nigériának, de a mai napig tagadja, hogy hibát követett volna el.
A fentiekben felsoroltak csak a jéghegy csúcsát képezik, több mint negyven ilyen esetet kutattak fel 2010-2011-ben az Associated Press munkatársai. Ami közös bennük, hogy az alanyok a legritkább esetekben voltak tisztában, mi is történik velük.
Na de ki volt Wolfgang Gerhard?
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi köze mindehhez az 1979-ben, 67 éves korában elhunyt Wolfgang Gerhardnak? Fordulatokban gazdag életét Gerhard több néven is élte, úgymint: S. Josi Alvers Aspiazu, Rudolph Weiss, Helmut Gregor, Dr. Fausto Rindón – de valójában Joseph Rudolf Mengele néven látta meg a napvilágot 1911-ben. A II. világháborút lezáró nürnbergi perben távollétében nem alaptalanul azzal vádolták, hogy 1943-45 között Auschwitzban gátlástalan emberkísérleteket hajtott végre zsidókon, betegeken, értelmi fogyatékosokon, gyermekeken és öregeken egyaránt, s akik túlélték ténykedését, azoktól ki is érdemelte a Todesengel azaz a „halál angyala” elnevezést. Tettét ő is parancsra és a tudomány dicsőségére követte el, s ehhez mindhalálig ragaszkodott. Mindezen bűneiért élete végéig üldözték. Munkássága okán született meg az emberkísérleteket tiltó Nürnbergi törvény – amit a Tuskegee-kísérlet, valamint a II. világháború utáni kísérletek természetesen semmibe vettek.
Joseph Mengele, alias Wolfgang Gerhard
Ki tudja, ha Mengele Amerikában élt volna, Dr. Goldberger, Dr. Salk, Dr. Heller néven, vagy csak szoros szakmai kapcsolatot ápolt volna velük, akkor talán ma őt is ünnepelik vagy Nobel-díjra jelölik, sőt, talán meg is kaphatta volna azt. Elvégre, ahogyan Einstein mondta: minden relatív.
Florovits Attila
