1942 a vér és a kitartás éve volt. Az ember, akinek a neve oroszul acélt jelent, s akire az amerikaiaktól kölcsönzött szavakkal angolul csak a „kemény fickó” kifejezést használjuk, volt az év embere. Csak Joszif Sztálin tudta pontosan Oroszország milyen közel állt a kudarchoz, mint ahogy csak ő tudta azt is, hogyan juttassa Oroszországot ki ebből.
Ám azt az egész világ tudta, mi lehetett volna az alternatíva. Ezzel pedig a legjobban Adolf Hitler volt tisztában, kinek múltbéli eredményei porba hullottak.
Ha a német légiók elsöpörték volna az acélosan makacs Sztálingrádot, és likvidálták volna Oroszország támadóerejét, Hitler nem csupán az 1942-ik év embere, hanem vitathatatlanul Európa ura volna, kinek új kontinens meghódítása után kellene néznie. Legalább kétszázötven győzedelmes hadosztályt vezethetne el új hódításért Ázsiába, vagy Afrikába. De Joszif Sztálin megfékezte. Sztálin már 1941-ben megtette ezt, mikor Hitler Oroszország érinthetetlenségét kikezdte. Ám Sztálin ez évi vívmánya sokkal hatalmasabb ennél. Hitler másodjára zúdított rá össztüzet, amit ő másodjára hárított el.
A jóakarat emberei
Túl a masírozó népek lépteinek zaján, túl a csatamezők sztakkatójának ricsaján 1942-ben csak pár békés szándékú ember hallatott magáról.
Az egyik közülük a brit William Temple, aki idén Canterburybe zarándokolt, majd pedig az új érsek lett. Az egyházi reformok jóváhagyásával közelebb hozta a vallást a brit nemzeti élethez, mint Cromwell parlamentalistái. Temple megszólított minden Britannia szerte gazdasági előjoggal bíró erős szervezetet, elszentelve magát az emberiség gazdasági szabadságának ügyéért (amit Britanniában lazán csak szocializmusként hívnak), talán tartós nyomot hagyva a brit történelmen.
A másik ember, aki hasonló nyomot hagyhat maga után, Henry J. Kaiser, aki négy nap tizenöt óra alatt elkészült Liberty hajóinak egyikét bocsátotta tengerre (Kaiser hajóépítő cégei 747 hajót gyártottak le a háború idején a szállítmányozási gondok kiküszöbölésére – a ford.), de ami fontosabb, hogy mint gyakorlatias üzletember, hosszan prédikált a teljes munkaerő fokozásáról. Prédikációja felszólítás volt az Egyesült Államok iparához, kivezetendő a világot a háború utáni válságból.
A harmadik ember, aki nyomot hagyott maga után Wendell Willkie volt. (1940-ben a republikánusok elnökjelöltje volt. Amerika nagyobb szerepvállalását szorgalmazta a háború idején – a ford.) E hivatal nélküli politikus világkörüli túrája talán tartósabb hatással bír majd, mint amit az Egyesült Államok eddig elért az USA és Oroszország, valamint a Kelet kapcsolatában.
Ám Willkie nagyszerűsége elhalványodott a pártját támogató cégének vezetői kudarca miatt, és 1942-ben, a háború évében csak az látható tisztán, hogy a jó akarat emberei eredményeikkel nem állíthatóak párba a hadseregek és a hatalom embereivel.
A háború emberei
Az év két csúcstábornoka a színes ötletekkel rendelkező Erwin Rommel és a nála szürkébb Fedor von Bock volt, abban az évben, melyben a babér elsősorban a háborút vívóknak jár. Rommel, akit a britek hetven kilométerre tartóztattak fel Alexandriától, maga alapozta meg a róla szóló ilyetén véleményt: egyike a legvirtuózabb szárazföldi parancsnokoknak. Bock nevéhez a Volga nyugati partjáig kiterjedő briliáns hadjárat köthető, ám a győzelemre segítő végső szikra már hiányzott belőle.
Az év legnagyobb katonai hódításai – igaz, nem a legnagyobb erőkkel szemben – a szökellő Tomojuki Jamasita (a Japán Császári Hadsereg tábornagya – a ford.) nevéhez köthetőek, aki kitaszította a briteket Szingapúrból, a hollandokat Kelet-Indiákról (a mai Indonézia – a ford.), és az Egyesült Államokat Bataanból és Corregidorból. Jamasita sikeresen toldott hozzá a hazájához egy jókora birodalmat egyetlen év alatt. Számos kedvező dolog állt pártjára a felkészüléstől a Szövetséges erők hülyeségéig, amit Jamasita sikeresen kamatoztatni is tudott. (Jamasitát a Szövetségesek 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt halálra ítélték és felakasztották – a ford.)
Kissé más katonai hódításai voltak a Jugoszláv Drazsa Mihajlovics tábornoknak a (csetnik mozgalom megalapítója, az emigráns kormány külügyminisztere és honi főparancsnoka – a ford.), aki a meghódított nemzetek hódoltságellenes szabadságvágyát aknázta ki a reménytelen harcok idején. Ám még az év vége előtt országának több ezer tagja, talán a száműzetésben lévő Jugoszláv kormánnyal szembeni bizalmatlanságából adódóan nagyobb számban támogatta a maguknak saját frontot nyitó rivális partizán gerillákat. A dél-szerbiai kősziklák magasáról Mihajlovics, a nagyszerű harcos, országának egyesülése helyett a rivális célok és a megütköző ideológiák előzetesét látta, mely talán villámgyorsan polgárháborút szíthat a háború utáni Európában. (Mihajlovics a háború végén szembe került a jugoszláv kommunista partizánokkal s emiatt nyíltan lepaktált a nácikkal. Ezért 1946-ban háborús bűnösként halálra ítélték és kivégezték – a ford.)
1942 az Egyesült Államok hadászainak kevés lehetőséget kínált nagy tettek végrehajtásához. Eisenhower tábornok Észak-Afrikát hódította meg az igazi megmérettetések küszöbére kerülve. Douglas McArthur, akit briliáns képessége és bátorsága tett hőssé, az elkerülhetetlen vereség elleni küzdelmében továbbra is erőforrások hiányában képtelen győzelmet aratni. Az amerikaiak közül, nagyszerű harctéri helytállásáért kiemelkedik William Halsey admirális, akinek nem egyszer, hanem újból és újból adatott feladatul, hogy szilaj összecsapásba keveredjen a japcsikkal, jól célzott ütéseket mérve rájuk.
Igen alapos indokból nem a Rommeltől Helsey-ig tartó katonák közül került ki az 1942-ik év embere, ugyanis nincs olyan hadigyőzelem az évben, ami a véglegesség jeleit mutatta volna fel.
A hatalom emberei
Talán nincsen valószínűtlenebb hely az 1942-ik év emberének keresésére, mint az elgyengült Franciaország. Azonban két francia – akiket az Egyesült Államok egyaránt nem kedvel és nem is bízik bennük – a mocskos politika halmának tetejére hágott fel. Egyikük Pierre Laval volt (1931-ben az év embere. A megszálló németekkel együttműködő Vichy-kormány két ízben is megválasztott miniszterelnöke. 1945-ben hazaárulás vádjával golyó általi halálra ítélték és kivégezték – a ford.), aki abban a dicsőségben részesült, hogy találkozhasson Hitlerrel, ahová a tragikomikus Mussolinit nem hívták meg. Ha Hitler győz, Pierre Laval talán sikeres emberré válhat. Jean Francois Darlan alkuja Eisenhower tábornokkal végül is lehet, hogy hasznot hozhatott volna számára, ám jutalma egy orgyilkos golyója lett (A Vichy-kormányban a kereskedelmi hajózás és a haditengerészet feje, majd miniszterelnök. Utóbbi posztját Lavalnak adta át, hogy Algírban aláírja a francia csapatok számára a fegyverszünetet. Ekkor egy algíri diákcsoport végzett vele – a ford.).
A hatalomért a messze legnagyobb lépést azonban egy japán tette meg. Szarukeretes szemüvege és ágyúként füstölgő cigarettája mögül magaslott ki Hideki Todzsó miniszterelnök, aki méltó a Penge becenevéhez. Ő, akár Sztálin, kemény volt. A japán nép szintúgy. A Britanniával, és az Egyesült Államokkal való birokra kelés az év legnagyobb politikai rizikója volt, ami jó spekulációnak bizonyult. Todzsó hadseregei meghódították Hong Kongot, a Fülöp-szigeteket, Szingapúrt, Holland Kelet-Indiát, és Burmát. Soha a történelemben egyetlen nemzet sem hódított ilyen gyorsan és sokat. És ennyire rosszul soha, egyetlen nemzet harci képességeit nem becsülték még alá. Ha a heves japán hadjárat nem mutatta volna a kiégés jeleit Todzsó, vagy Hirohitó császár, aki minden japán nevében fizet szent háborúval, lehet, hogy az év embere lett volna. (Todzsót a Szövetségesek 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt halálra ítélték és felakasztották – a ford.)
Külön lapra tartoznak az Egyesült Nemzetek 1942. évi nagyszerű vezetői. Csang Kaj-sek a kínai generalisszimusz makacsul küzdött Kína belföldi problémáival és a megszálló Japánnal. A britanniai Winston Churchill, az 1940-ik év embere, Egyiptomban a vereség küszöbéről fordította a győzelem felé csatáját. Franklin Roosevelt, az 1941-ik év embere hegymagasságú problémákat vett a vállaira, párat megoldva, a többit magára hagyva, sírják csak ki a megoldásukat maguk. De az Egyesült Államok a Tengelyhatalmak súlyát sikeresen hordta el. Ám Csang, Churchill, és Roosevelt nagyszerű tettei nem hoznak gyümölcsöt 1943-ban.
És, tán bebizonyították, hogy méltóak e címhez, óhatatlanul elhalványulnak az összehasonlításban a Joszif Sztálin által 1942-ben tettekkel.
Az év kezdetén Sztálin nem volt irigylésre méltó helyzetben. Az előző év folyamán, több mint hatszáznegyvenezer kilométernyi terület feladásával fizette meg hadserege javának megmentését. Jókora törés keletkezett – hogy mekkora, csak ő tudta – az értékes tankok, repülők és háborús felszerelések sorai között, melyeket éveken át hirdetett egy náci támadással szemben. Odalett durván egyharmada Oroszország ipari kapacitásának, amitől a pótellátás függött. Odalett csaknem a fele Oroszország legjobb termővidékeinek.
Mindezen hiányokkal kellett Sztálinnak egy újabb, a náci háborús gépezet általi elsöprő erejű csapással szemben kiállnia. Minden edzett katonára, amit a németek vesztettek az előző évi csatákban, neki talán ugyanannyi jutott, vagy több. Minden apró értékes tapasztalat, mely katonái és parancsnokai hasznára vált, a németek rendelkezésére is állt.
A bámulatos akarat maradt meg Sztálin számára, hogy ellenállásra késztesse az orosz népet – kinek legalább akkora joga van a dicsőségre, mint a brit népnek az 1940-es ellenállásáért a blitz idején. De ez az erős nép nem volt felkészülve Fehéroroszország és Ukrajna elvesztésére. Mi tudta volna felkészíti őket a Don-medence, Sztálingrád, a Kaukázus elvesztésére? Csak a legerősebb akarat képes ily sorozatos vereségeken felülemelkedni.
1942-ben csak egyetlen új mentsvára akadt Sztálinnak: az Egyesült Államok segítsége. Ami, mint az bebizonyosodott, későn érkezett, és a német támadások is akadályozták az Északi-tenger útvonalán, meg a Kaukázuson keresztül.
Sztálin ily redukált segítségekkel birkózott meg a problémával; megpróbált alkalmasabb vezetőket keríteni hadseregének, hogy javítsa annak ellenálló képességét; megpróbálta fenntartani alultáplált népének morálját; megpróbált több segélyt kicsikarni szövetségeseiből, és egy második frontot nyittatni velük.
Csak Sztálin a tudója, miként intézte el, hogy 1942 jobb év legyen hazájának, mint az előző volt. De elintézte. Szevasztopol elesett, a Don-medence közel állt hozzá, a németek elérték a Kaukázust. De Sztálingrád kitartott. Az orosz nép kitartott. Az orosz hadsereg négy offenzívával tért vissza, ami a német hadseregnek sorozatos főfájást okozott az év folyamán.
Oroszország nagyobb erőt mutatott fel, mint bármikor a háború idején. De összességében, legfőképpen az az ember nyerte meg a csatát, aki Oroszországot irányítja.
Az ember
A sötét tornyú Kreml-béli nyírfaburkolatos irodájában Joszif Sztálin, a kiszámíthatatlan, higgadtan állhatatos ázsiai, napi tizenhat-tizennyolc órát dolgozik íróasztalánál. Még az ő ideje előtt, a széles világ hadjárat-tanfolyamot tartott azon területek felett, amit ő is saját kezűleg védelmezett az 1917-1920 közötti polgárháborúban. Most főként akaraterejével védelmezte meg. Újabb ősz csík vegyült hajszálai közé, gránitarcára a fáradtság vésett új barázdákat. Sztálin 63 éves múlt december 21-én, (Sztálin 1922-es hatalomra kerülésekor változtatta születésének napját erre a napra. Korábban ő is és az anyakönyvi kivonata is a 18-át tüntették fel – a ford.) minek dátuma nem található meg a Szovjet enciklopédiában, és az elmúlt három évben a sajtó sem tett róla említést. Ám Oroszország melletti kitartása szüntelen volt, mégis a Szovjet határokon túli népek hosszasan hanyagolták képességeinek elismerését.
Sztálinnak, az államférfinek, napjainkig Oroszország nehéz helyzetének komolysága okozott gondot, mint ahogy a szövetséges nyugati vezetők gyanakvása iránta és munkásállama iránt. Sztálin, akinek minden oka megvolt remélni, hogy a róla elnevezett város, az augusztus 24-én kezdődött heroikus ostrom után rövidesen elesik, kétségbeesetten kért segítséget szövetségeseitől. Sztálin, a politikus, kérését az orosz nép reményének megtartása érdekében tette meg. Hagyta, hadd higgye a nép a második szárazföldi front ígéretét, így erősítve meg őket a kitartásban.
Sztálin a hadserege számára egy jelmondatot adott: Umeraite no ne otstupaite (Halj meg, de ne hátrálj). Ez mutatkozott meg az alaposan megerősített Moszkvánál, ami szilárdan tartható gépesített támadással szemben. Sztálin ugyanilyen szerepet szánt Sztálingrádnak is. Mialatt német és orosz egymást ölte a bombáktól himlőhelyessé tett utcákon, ő a téli offenzívát szervezte, mely a Don-medencében robbant ki az azzal társuló hóviharral.
Sztálin, hazája épségének megtartásáért csak munkát és fekete kenyeret tudott felajánlani. 1942-ben ehhez a győzelem ígéretét toldotta, és felszólította népét a kollektív áldozatvállalásra mindazt megóvni, amit közösen építettek fel. Gyermekek és asszonyok dúlták fel az erdőket fáért. Egy balerina azért mondta le a fellépését, mert a favágástól teljesen elmerevedett. A termelési norma megnövekedett, a házak fűtetlenné váltak, a hét négy napjára kikapcsolták az elektromosságot. Az év végére az orosz gyermekeknek nem jutott ajándék az újév ünnepének alkalmából. Sehol sem volt fehér palástos Gyedmaróz (Télapó) másolat. Nem volt a felnőtteknek füstölt lazac, darabolt hering, sem liba, vodka, vagy kávé. Csak boldogság. Rodina, azaz Haza anyácska másodjára oltalmazódott meg két éven belül, s a győzelem meg a béke sem lehet messze már.
A világ legfőbb méltóságainak 1942-es moszkvai útja kibontotta titokzatos kagylóhéjából Sztálint, s kiderült, hogy kellemes házigazda és a nemzetközi ügyek kártyajátékának szakértője. A fogadásokon olyan emberek, mint Winston Churchill, W. Averell Harriman (demokrata diplomata – a ford.) és Wendell Willkie, meg a házigazda Sztálin itták húzóra a vodkát, egyetértően beszélve. Sztálin, külügyminiszterét, Vjacseszláv Molotovot Londonba és Washingtonba küldte a második front elősegítése érdekében, és ösztökélni a késlekedő háborús anyagok behajóztatását. Sztálin két levelében is, amit Henry Cassidynek az A. P. (az Amerikai Légierő egyik szervezete – a ford.) vezetőjének címzett, okosan és metszően használta a nagyobb segély érdekében a világ címlapjainak Oroszország helyzetét illető szavait.
Sztálin nem kapta meg 1942-ben a második szárazföldi frontot, de nyíltan helyeselte amint egy új nyílt Észak-Afrikában. Sztálin a bolsevista forradalom huszonötödik évfordulós nagy évértékelő beszédében a múltat és a jövőt taglalva államférfiúi képességekről tett tanúságot.
A múlt
Az 1917-ben egy maréknyi bőrkabátos munkásember és sápadt értelmiségi által lengetett vörös zászlókkal kitörő forradalom 1942-re belemerevedett a párt kormányzásába, ami tovább maradt hatalmon, mint a világ bármely más vezető pártja. E folyamat Vlagyimir Iljics Lenin vezetésével kezdődött a tőke mentes közgazdaság marxista alapelveivel, ami harcba szállt a magánkezdeményezésen alapuló tőkefelhalmozás jogával.
A világ a korai Bolsevikokat úgy ócsárolta és karikírozta, mint bokorszakállas anarchistákat, kezükben egy-egy bombával. Ám Lenin szembetalálta magát a háborúban legyőzött, babonás, írástudatlan népével, és kiegyezett a Marxizmussal. Sztálin őt követve, még több kompromisszummal, a szocializmus egy országon belüli felépítésére összpontosított. Éveken keresztül megtartotta Oroszország zűrzavaros alapkoncepcióját, miszerint a tulajdonjog és a működtetés az anyagi eszközöket és a gyártmányt illetően is az állam kezében kell maradjon.
Oroszország totális zűrzavarán belül Sztálin szembetalálta magát a nép elégtelen élelmezésének alapproblémájával, és a nép sorsát a XX. századi ipari módszerekkel való jobbá tétel gondjával. Kollektivizálta a mezőgazdaságokat, így Oroszországot a világ négy legnagyobb ipari hatalma közé helyezte. Az, hogy mennyire sikeres, amit tett, az evidens Oroszország a világot ámulatba ejtő II. világháborús erejének tekintetében. Sztálin módszerei kemények voltak, de kifizetődtek.
A jelen
A világ összes népe közül elsőként az Egyesült Államoknak kellene megértenie Oroszországot. Idáig ezt az Oroszországgal kapcsolatos tudatlanság, és a Sztálin iránti gyanakvás akadályozták meg. A régi előítéletek, meg az amerikai kommunisták bohóckodásai voltak a másik végletei. Amíg a Szövetségesek csak átlagosan harcolnak az ellenséggel, addig az oroszok átlagon felül küzdöttek idáig. Mint a háború utáni együttműködőként, náluk lelhető a tartós béke megannyi záloga.
Az amerikai és az orosz az a két nép, aki a legtöbbet hallatja a hangját és a legtöbbet tervez. Mindkettő képes egy pillanat alatt elérzékenyülni, a másikban tüzes haragra gerjedni. Mindkettő szórja a pénzt javakra, örömökre, túl sokat iszik, vég nélkül vitatkozik. Mindkettő építő. Az amerikai üzemeket, gyárakat épített, és termékennyé tette a földeket a csaknem ötezer kilométer széles kontinensen. Oroszország hasonló módon próbált felzárkózni előre eltervezett programmal, amit az amerikai telepeseknek leszármazottainak sosem kellene elszenvedniük. Az Egyesült Államok polgárainak joguk van kezükbe venni az életüket, az oroszok vágynak rá, és hiszik, hogy egyszer megtehetik. Viszont az amerikaiaknak az oroszok bizonyos fegyelmezettségét a háború vége előtt el kéne sajátítaniuk.
A jövő
Sztálin a forradalom huszonötödik évfordulójára tartott beszédében a külügyek tekintetében a legfontosabb eseményként emelte ki a háborúra és a békére is vonatkoztatott szövetségi együttműködést: „A köröttünk zajló események rámutatnak az angol–szovjet–amerikai koalíció közötti erősödő békére és az egységes harci szövetségükre.” E háborús világban Sztálin őszintén és realisztikusan érzékeltette határozott célját a Németországgal való bánásmódját illetően: „Célunk nem az, hogy elpusztítsunk minden fegyveres alakulatot Németországban, mert azt bármely józan ember megérti, hogy képtelenség lenne Németország esetében, mint ahogy Oroszország esetében is. Oktalanná válna a győzelem birtokában ilyet tenni. Azonban Hitler hadseregének elpusztítása lehetséges és szükségszerű.”
Hogy mi Sztálin egyéb háborús célja, hivatalosan nem ismert, de magas körökből származó jelentések szerint nem akar annál több új területet, mint ami Oroszországot tartósan megóvja egy újabb inváziótól. Egy másik, magas körökből származó történet szerint, a „kemény fickó” hűen tradíciójához, jóvá íratta egy újabb vágyát: engedélyt kapott szövetségeseitől Berlin földig rombolására, úgy is, mint pszichológia leckeként a németek számára, s egyben, mint égő áldozat bemutatását hősies népének.
1943. január 04., hétfő
Fordította: Florovits Attila
Következik: Az év embere 1940: Winston Churchill
(...) első miniszterelnöki felszólalásában Winston Leonard Spencer Churchill kijelentette: „Nem ígérhetek mást, csak vért, küszködést, verejtéket és könnyeket.”
A sorozat korábbi részei: A magyar szabadságharcos, Nyikita Hruscsov, Adolf Hitler, Joszif Sztálin 1939
Ha megteheted, támogass a Patreon segítségével. Köszönöm!
Ezek is érdekelhetnek:
Prozódikus - Világslágerek magyarul, ütemre, tartalom hűen
Albert Pierrepoint élete – A leghíresebb angol hóhér
