Charles Lindbergh 1941. 09. 11-én elmondott szókimondó beszédével máig tartó vitákat gerjesztett. Roosevelt elnök nácinak és németbarátnak nevezte őt e beszéde miatt. De vajon igaza volt-e?
Lindbergh attól lett világhírű, hogy ő repülte először át az Atlanti-óceánt. A repülés fenegyereke nem csak ettől és tragikus sorsú gyermekétől volt híres a maga idejében, hanem mert aktívan politizált az America First mozgalom vezéralakjaként. Roosevelt róla tett kijelentése olyannyira meggyökeresedett Amerikában, hogy napjaink egyik fikciós mini sorozata, az Összeesküvés Amerika ellen Lindbergh-et tette meg a nácivá váló USA elnökének. A vitatott beszéd teljes változatának és Lindbergh naplórészleteinek, biográfusai véleményeinek elolvasása után megtudhatjuk, mi is igaz mindebből.
Immár második éve, hogy kitört az új európai háború. 1939 szeptembere óta folyamatosan fokozódó nyomás éri az Egyesült Államokat, hogy ebbe a konfliktusba belesodródjék. E szándékot a külföldi érdekek és országunk egy minoritása táplálják, mely oly jól sikerült, hogy hazánk mára a háború küszöbén áll
Éppen azért, mert e háború a harmadik telét kezdi meg, úgy tűnik, sorra kell venni mindazon körülményeket, melyek idáig elvezettek minket: Miért is sodródtunk a háború széléig? Szükségszerű volt-e ilyen mélyen belesüllyedjünk? Kik a felelősei annak, hogy nemzetünk feladta semlegességi és függetlenségi politikáját ezért a bonyolult európai konfliktusért?
Úgy vélem, nincs jobb megvitatási módja az intervenciónknak, mint górcső alá venni e jelenlegi háború okait és kifejlődését. Többször szóvá tettem már, miszerint, ha az igaz tényeket az amerikai nép elé tárták volna, akkor intervenciónk veszélye ma nem állna fent.
Szeretném lényegesen elkülöníteni egymástól azon csoportokat, melyek e külhoni háború védelmezői, és azokét, akik Amerika függetlenségben hisznek. Ha átolvassák nyilatkozatainkat, azt láthatják, hogy voltunk mi, intervenció-ellenesek, akik szüntelen igyekeztünk megkülönböztetni a tényeket a felvetésektől, míg a másik oldalon ott voltak az intervenciót pártolók, akik a tényeket ködösítéssel próbálták eltitkolni.
Arra kérjük Önöket, hogy olvassák végig mindazt, amit egy hónapja, egy éve, vagy amit közvetlenül a háború kitörése előtt állítottunk. Mindezek nyilvánosak és közérthetőek, melyet büszkén vállalunk. Propagandisztikus ürügyek által nem vezettük félre önöket. Semmiféle eszközzel nem éltünk, mely a legkisebb lépést vagy bármi mást megtétetne az amerikai néppel abba az irányba, ahová haladni nem akar.
Amit a választások előtt állítottunk, azt mondjuk… [érthetetlen szövegrész] (Lindbergh beszédét bekiabálások, éljenzések, pfujolások tarkítják, ami az eredeti szövegleiratot a jelzett pontokon hiányossá teszik, de a szöveg értelmezését nem zavarják – a ford.) újra és újra ma is. És holnap nem fogjuk azt mondani erre, hogy csak kampányfogás volt. Találkoztak már olyan intervenciót pártolóval, brit ügynökkel, vagy a washingtoni kormány tagjával, aki arra buzdította volna Önöket, hogy olvassák végig mindazt, amit a háború kitörése óta állítottak? Vannak-e úgynevezett demokráciavédelmezőik, akik a háború kérdését népszavazásra bocsátanák? Megtalálnánk-e ezeket az idegen földek szabadságáért és a cenzúra eltörléséért szónokló keresztes vitézeket saját hazánkban?
Egyértelmű mindenki számára, hogy a propagandisztikus ürügyek világát éljük. Ma este megkísérlek áthatolni némelyikén a nyers, leplezett valóságig. Mikor e háború Európában kitört, egyértelmű volt, hogy az amerikai nép szilárdan ellenezte az ebbe való belépést. Miért is nem volt szükségünk rá? Mert mi voltunk a legjobb védelmi helyzetben a világon; mert hagyományunk volt az Európától való függetlenség; és mert egyszer már részt vettünk egy, az európai problémákat meg nem oldó háborúban, ami után az Amerikának való tartozást nem egyenlítették ki.
Mikor 1939-ben Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, népességünk kevesebb mint tíz százaléka voksolt Amerika hasonló szerepvállalásért, mutatva a hazafias gondolkodást. Ám különféle itthoni és külföldi csoportosulások érdeke és hite szükségszerűvé tette, hogy az Amerikai Egyesült Államok belebonyolódjék e háborúba. Ma este szeretném megnevezni ezen csoportok némelyikét, felvázolva, miként is érték el céljukat. Hogy ellensúlyozzam törekvéseiket, kénytelen leszek a lehető legnagyobb őszinteséggel beszélni róluk, mert tudnunk kell, kik is ők valójában.
Az országunkat folyamatosan a háború felé taszító három legfontosabb csoportot a britek, a zsidóság és a Roosevelt-kormány alkotják. E csoportok mögött, igaz, jóval kisebb jelentőséggel, de ott áll számos tőkés, angolbarát, valamint értelmiségi is, akik úgy hiszik, hogy az emberiség jövője a brit birodalom dominanciáján alapul. Mindezekhez hozzájön még a kommunisták csoportja, akik pár héttel ezelőttig még ellenezték intervenciónkat. Úgy hiszem, ezzel nevesítettem országunk főbb háborús agitátorait.
És most csak a háború szítóiról beszélek, nem pedig az őszinte, ám a propaganda által félrevezetett, összezavart és megrémisztett férfiakról és nőkről, akik beálltak az agitátorok által vezetett sorokba. Ahogyan mondtam, a háborús uszítók csak egy elenyésző kisebbségét teszik ki népességünknek – ám annál félelmetesebb hatást gyakorolnak rá. Szembefordulnak azzal a szándékkal, miszerint az amerikai nép tartsa távol magát a háborútól, s propagandájuk, pénzük, patronálóik hatalma által vezérlik a népet. Vegyük egyesével sorra e csoportokat.
Az első a briteké. Nyilvánvaló és tökéletesen érthető, hogy Nagy-Britannia a maga oldalára akarja állítani az Egyesült Államokat e háborúban. Anglia helyzete ma igen elkeserítő. Lakossága nem elég nagy, hadserege nem elég erős ahhoz, hogy megszállhassa Európát és megnyerje azt a háborút, amit Németország ellen meghirdetett. Független attól, hogy mennyi repülővel támogatjuk őt, földrajzi helyzete nem teszi lehetővé, hogy pusztán a levegőből nyerje meg a harcot. Még ha Amerika be is lépne e háborúba, bizonytalan, hogy a Szövetségesek meg tudnák szállni Európát, megtörve a Tengelyhatalmak erejét. De egyvalami bizonyos: ha Anglia berántja országunkat e háborúba, akkor katonáink tömegeinek ellátása és költsége a mi kötelezettségünk lesz.
Amint azt mindannyian tudják, az előző európai háború költségeit is le kellett írjuk, és hacsak a múltban történtekkel ellentétesen a jövőben nem figyelünk jobban oda, akkor ugyanígy járunk a jelen esetben is. Hiszem, hogyha esélye sem lett volna, hogy a háború és a hadsereg költségeit a mi kötelezettségünkké tegye, akkor Anglia már hónapokkal ezelőtt béketárgyalásokat kezdett volna, és jobb helyzetben ezt is tenné. Anglia híve minden törekvésnek, mely a háborúba sodor minket, és a híve is marad. Tudjuk, hogy az előző háború során tetemes összegeket áldozott azért, hogy minket is belekeverjen. Erről maguk az angolok írtak köteteket, miként is kell ezt okosan kivitelezni.
Tudjuk, hogy Anglia a propagandájára hatalmas összegeket költ jelenleg is Amerikában. Ha mi angolok volnánk, mi is így tennénk. De Amerikában a mi érdekeink számítanak, és mint amerikaiaknak, az a legfőbb, hogy észrevegyük azon brit törekvéseket, melyekkel a háborúba sodornának minket.
A második, korábban megemlített jelentős csoport, a zsidóságé. Nem nehéz megérteni, hogy a zsidók miért szeretnék megdönteni a náci Németország hatalmát. Mindaz az üldöztetés, amit Németországban elszenvednek, elegendő ahhoz, hogy bármely fajt elkeseredett ellenséggé tegyen. (A faj, mint etnikumra/nemzetiségre utaló szó használata a 20. század első felében természetes volt az angolszász világban, az eugenika és a nordicizmus szerinti besorolás volt. Az eugenika szerint a fajok különböznek, és a faji sajátosságok az adott társadalom érettségét jellemzik. E felfogás szerint a faji tisztaságot pedig nem csak az idegen népek veszélyeztetik, hanem az adott fajon belüli mentális gyengeség is. A nordicizmus a fehér faji felsőbbrendűség egyik megnyilvánulása. Az eugenikának sok ismert személyiség mellett Churchill is nagy híve volt – a ford.) Nincs az az emberi méltósággal rendelkező egyén, aki megbocsátaná a németországi zsidóság üldöztetését. De nincs az az őszinte és előrelátó ember, aki ne tekintene a háborút megelőző politikájukra anélkül, hogy észre ne venné mindazt a veszélyt, amit az ilyen politika okoz számunkra és számukra. Ahelyett, hogy a háború mellett agitáltak volna, a zsidó csoportoknak ez ellen kellett volna állást foglalniuk minden lehetséges módon, mivel ők az elsők között érzékelik ennek konzekvenciáit.
A tolerancia egy olyan erény, amely a békén és az erőn alapszik. A történelem arra tanít, hogy háború nem élhető túl veszteségek nélkül. Egy csekély előrelátó zsidó tisztában van ezzel, és az intervenció ellen foglal állást. Ám a többségük nem ezt teszi. Kiterjedt tulajdonjog és befolyás illeti meg őket filmgyártásunkban, sajtónkban, rádiónkban és kormányunkban, ami a leghatalmasabb veszélyt jelenti országunk számára. (Naplóbejegyzésében így ír: Észszerű határok közé kell szorítsuk a zsidóság befolyását…Ahányszor csak túl nagyra növekszik a teljes népességen belül a zsidóság aránya, ugyanazzal találjuk szembe magunkat. Kár, pedig hiszem, hogy az a kevés becsületes zsidó előnyére válik bármely országnak – a ford.) Nem támadom sem a zsidókat sem pedig a briteket. Mindkét fajt nagyra tartom. A brit és a zsidó faj vezetőiről beszélek most, és az indítékokról, melyek ugyan érthetőek az ő szemszögeikből nézve, de nem ajánlatos a miénkből; olyan indítékokról, melyek nem amerikaiak: belekeverni minket a háborúba. Nem vádoljuk őket azért, mert óvják azt, ami hitük szerint megvédi érdekeiket, ám nekünk ugyanúgy óvnunk kell a magunkéit. Nem hagyhatjuk, hogy puszta indulatoktól és előítéletességtől vezérelt emberek hazánkat a tönk szélére juttassák.
(A beszéd hanganyagának egy részlete, a „Nem hagyhatjuk, hogy puszta indulatoktól és előítéletességtől" mondattól, a "...mely kierőszakolhatná a független emberek akaratával ellenkező háborút.” mondatig bezáróan)
A harmadik jelentős csoport, amely ezt az országot a háborúba sodorja, a Roosevelt-kormányé. Ennek tagjai a háborús veszélyt arra használták fel, hogy az amerikai történelemben először elnyerjék a harmadik elnöki ciklust. Ők a háborút arra használták, hogy határtalan mennyiségű dollármillióval növeljék adósságunkat, ami már akkora méreteket öltött, melyre példa eddig sosem volt. És még arra is felhasználták a háborút, hogy igazolják a Kongresszus hatalmi befolyásának korlátozását, és a diktatórikus viselkedés szükségszerűségét az elnök és emberei számára. A Roosevelt-kormány hatalma a háborús veszély fenntartásán alapul. A Roosevelt-kormány presztízse pedig Nagy-Britannia háborús sikerén alapul, amit az elnök akkor tett politikai jövőjének zálogává, amikor a legtöbb ember úgy vélte, Anglia és Franciaország könnyűszerrel megnyeri a háborút. A Roosevelt-kormány veszélyessége pedig ezen az ürügyön nyugszik. Mikor tagjai békét ígértek számunkra, meggondolatlanul a háborúig vezettek minket ugyanazon programmal, mellyel választást nyertek.
Amikor e három csoportot kiválasztottam, mint a háború főagitátorait, csak azok közül válogattam, melyek esszenciálisan háborúpártiak. Hiszem, ha a britek, a zsidók és a kormány közül akár csak egy is eláll szándékától, akkor a belesodródásunk veszélye kicsivé zsugorodik. Hiszem, hogy a maradék kettőnek nem maradna elég hatalma országunk háborúba viteléhez a harmadik fél támogatása nélkül. És amint már kijelentettem, e háromhoz képest minden más háborús csoport csak másodlagos fontosságú.
Mikor az európai ellenségeskedés kezdetét vette 1939-ben, e három csoport ráeszmélt arra, hogy az amerikai népben nincs meg a háborúba lépés szándéka. Tudták jól azokban az időkben, hogy több mint felesleges megkérdezniük minket a háború szándékáról. De hittek abban, hogy az ország ugyanazon módon, ahogyan azt a legutóbb is tette, igen gyorsan belép majd a háborúba. A tervük ez volt: először, felkészítik az Egyesült Államokat a külföldi hadviselésre az amerikaiak védelmének leple alatt; másodszor, lépésről lépésre, anélkül hogy észrevennénk, belevonnak minket a háborúba; harmadszor, incidensek sorozatát kreálták, hogy az aktuális konfliktusba belekeveredjünk. Természetesen ezeket a terveket teljes erővel működő propagandájuk fedezékében és segédletével hajtották végre.
Színházaink hamar megteltek a háború dicsőségét bemutató darabokkal. Filmhíradóink az objektivitás látszatát is elvesztették. Az újságok és a hetilapok elvesztették hirdetőiket, amennyiben háborúellenes cikkeket közöltek. Rágalomhadjáratot kezdeményeztek az intervenciót ellenző személyek ellen. A „hazaáruló”, „náci”, „antiszemita”, „beépített ügynök” jelzőkkel bombázták szüntelenül mindazokat, akik azt merték sugallani, hogy az Egyesült Államok háborúba lépése nem a legjobb érdekeket szolgálja. Férfiak veszítették el állásaikat, ha őszintén ellenezték a háborút. Megannyian pedig elhallgattak.
Nemsokára a háborút támogatók számára nyitott előadótermek bezárultak az azt ellenzők előtt. Leplezetlenné vált a félelemkeltés kampánya. Még azt is mondták, hogy a Britanniát az európai kontinenstől távol tartó repülőgépflotta inváziójához hasonlatos légi invázió alkalmával Amerika sokkal sebezhetőbb lenne, mint valaha. A propaganda teljes gőzzel dübörgött. Egyszerűvé vált az amerikai védelmi érdekekkel leplezett dollármilliók megszerzése. Népünk egy emberként állt ki a védelmi program mellett. A Kongresszus a fegyverekért, repülőkért, hadihajókért hitelt hitelre halmozott polgáraink nyomasztó többségének támogatása mellett. Ez a töménytelen mennyiségű pénz az Európáért harcoló fegyverekre folyt el, amiből csak később okultunk. És még nem volt vége.
(Korabeli meghívó Lindbergh kortes beszédére)
Egy sajátos példával élve: 1939-ben azt mondták, a légierőnket az ötezres létszámra kell növeljük. A Kongresszus meghozta az ehhez szükséges törvényt. Pár hónappal később a kormány már azt állította, hogy az Egyesült Államok biztonságának érdekében ötvenezres nagyságú légierőre lenne szükségünk. Ám amilyen gyorsan kikerültek gyárainkból e repülők, csaknem olyan gyorsan külföldre is vitték őket, holott a legégetőbb szüksége éppen a mi légierőnknek volt ezen új szerzeményekre; éppen ezért ma, két évvel a háború kitörése után, hadseregünknek csak pár száz vadonatúj modern bombázója és vadászgépe van, ami kevesebb, mint amit Németország egy hónap alatt legyártani képes.
Fegyverkezési programunk a kezdetek óta azt a célt szolgálja, hogy az európai háborút erősítse, sokkalta jobban, mint hogy egy megfelelő védelmet építsen ki Amerika számára. Aztán pedig szükségszerűen minket készítettek fel a külhoni háborúra, egyidejűleg azzal, hogy belesodortak minket abba, ahogyan azt már említettem. Mindezt pedig a „rövid háborúra való törekvés” népszerű kijelentésével vitelezik ki.
Azt mondták, ha az Egyesült Államok feloldja az embargót és készpénzért ad muníciót nekik, akkor Anglia és Franciaország megnyeri a háborút. Aztán elkezdődött… [érthetetlen szövegrész]… a refrén, mely minden egyes a háborúért tett lépésünket követte hónapok át, ami így szólt: „a legjobb, amit Amerika tehet védelme érdekében”, mondták, „hogy segélyt nyújt a Szövetségeseknek”. Először beleegyeztünk, hogy Európa fegyvert kapjon tőlünk; aztán beleegyeztünk, hogy fegyvereket kölcsönözzünk Európának; majd belegyeztünk, hogy járőrözzünk az óceán európai részén; utána megszálltunk egy európai szigetet a háborús övezetben. S most itt állunk a háború küszöbén.
A háborús csoportok a háború felé vivő három fő lépésük közül kettőt már meg is tettek. A történelem legnagyobb fegyverkezése pedig már folyamatban van. Úgyszólván a puskalövésen kívül már a háború minden területébe belesodródtunk. Már csak a megfelelő „incidensek” kivitelezése hiányzik, melyek közül az első már meg is történt egy olyan tervnek köszönhetően… [érthetetlen szöveg]… – e tervet sosem tették le az amerikai nép elé, hogy azt jóváhagyja.
Iowai férfiak és asszonyok! Csupán egyetlen dolog tartja ezt az országot vissza a háborútól: az amerikai nép fokozódó szembenállása. Demokráciánk és jelenlegi kormányunk ma sosem látott próbán esik át. A háború küszöbén állunk mindannyian, mely háború egyetlen győztesei a káosz és a megalázottság. Egy olyan háború küszöbén állunk, amire nem vagyunk még felkészülve, és aminek megnyeréséhez tervet még senki nem mutatott fel – e háború nem nyerhető meg a nélkül, hogy katonáinkat át ne kényszerítenénk az óceánon, hogy egy ellenséges vidéken a mi seregeinknél erősebbel harcoljanak. A háború küszöbén állunk, de még nincs késő nemet mondani rá. Nincs késő, mert nincs az a pénz, propaganda, támogatottság, mely kierőszakolhatná a független emberek akaratával ellenkező háborút. Nincs még késő helyreállítani és megerősíteni az amerikaiak függetlenségét, amit ősapáink ezen az új világon hoztak létre.
A jövőnket tartjuk a kezünkben, ami tetteinken, bátorságunkon és intelligenciánkon alapul. Ha Önök ellenzik háborús intervenciónkat, itt az idő, hogy hallassák hangjukat. Segítsenek, hogy megszervezhessük találkozóinkat, és írják meg véleményüket Washingtonnak. Mert a demokrácia és a jelenlegi kormányzat utolsó védőbástyája a Képviselőház és a Szenátus. Továbbra is ki kell fejtenünk véleményünket. És ha mi, amerikai emberek, megtesszük ezt, a függetlenség és a szabadság visszatér közénk, és nem lesz külhoni háború.
1941. 09. 11., USA, Iowa, DeMoines
***
Nem csoda, hogy az utókor számára kialakult egy „Lindbergh a náci” narratíva, mivel 1941-es beszédének tartalmával egyező gondolatokat már korábban is hangoztatott a nagy nyilvánosság előtt.
1939-ben a Reader’s Digest hasábjain az alábbiakat írta: „Csak addig élhetünk békében és biztonságban, amíg összetartunk, hogy megőrizzük a legmegfizethetetlenebb értékünket: az európai vér örökségét; de csak addig, amíg megóvjuk magunkat az idegen seregek támadásaitól, és az idegen fajokkal való keveredéstől.”
1939. 10. 13., Neutrality and War – Semlegesség és háború beszédében kijelentette: „Európához nem politikai ideológia köt, hanem faji kötelék.” E két 1939-es megjegyzése a már említett eugenika és nordicizmus hatása volt gondolkodására.
FBI-jelentésekből az is tudható, hogy mindezen kijelentései mellett Lindbergh jó barátságot ápolt az antiszemita nézeteiről ismert Henry Ford autógyárossal is, akivel gyakori témájuk a zsidóság volt.
Nem csoda, hogy az általa támadott Roosevelt az alábbiakat nyilatkozta pénzügyminiszterének, Henry Morgenthau-nak: „Arra az esetre, ha hirtelen halál érne, sietve leszögezném, hogy szerintem Lindbergh egy náci!” Hadügyminiszterének, Henry Stimsonnak ezt írta: „Lindbergh beszédeit hallgatva az az érzésem, hogy azokat maga Goebbels sem írta volna meg jobban. Olyan szánalmas, hogy ez a ficsúr csak azért nem hisz a kormányzási stílusunkban és hisz a nácikéban, mert az látszólag hatásos.”
Ezt támasztaná alá napjaink biográfusai közül a kanadai Max Wallace, holokausztkutató is, aki a 2005-ben kiadott a The American Axis kötetében egyetért Roosevelttel abban, hogy Lindbergh náci szimpatizáns volt. Ugyanakkor megalapozatlannak tartja a Roosevelt-kormány Lindbergh-et illető azon vádjait, miszerint kétkulacsos vagy hazaáruló lett volna. Szerinte ő egy eltökélt, bigott és félrevezetett náci szimpatizáns volt, aki az izolacionista mozgalom vezetőjeként súlyos csapást mért a zsidóságra.
A maga korában azonban nem volt ez ennyire fekete és fehér. Az a tény ugyanis mindennél beszédesebb az USA kormányának részéről, hogy amikor 1938-ban Charles Lindbergh Németországba látogatott, átvenni Göringtől a Sas-rendet – az egyik legmagasabb kitüntetést, amit pilótának a III. Birodalomban adhattak, amivel Lindbergh személyében a repülés hősét tüntették ki – akkor az amerikai diplomáciának mégsem volt szava a német gesztus elfogadása ellen. Ugyanis Lindbergh ekkor már a Németországgal szembeni mérsékelt távolságtartásra intette hazáját.
Hogy még árnyaltabb képet kapjunk írásunk alanyáról, újból a naplójához kell forduljunk, ahol a zsidóság üldöztetésének szimbólumává vált Kristályéjszaka kapcsán, az 1941-es beszédével egybehangzóan így írt: „Nem értem a németek részéről ezt a zendülést. Intelligenciájukkal és rendszeretetükkel ellentétesnek tűnik. Kétségtelen, hogy egy igen komoly zsidókérdéssel állnak szemben, de miért volt szükséges ilyen oktalanul eljárniuk?”
A II. világháború után Lindbergh ellátogatott egy koncentrációs táborba, amiről így írt naplójában: „Az élet és halál urai e helyen érték el a degradáció legmagasabb szintjét. Hogy tudná bármely, a nemzeti felemelkedésért tett erőfeszítést jutalmazó kitüntetés valamelyest is igazolni eme létesítményeket és az azokban elkövetetteket?”
Ezek fényében nem meglepő, ha akadnak napjainkban a Max Wallace véleményével kevésbé elfogultabb kortárs értelmezések is. Az amerikai Andrew Scott Berg tagadja, hogy Lindbergh náci szimpatizáns lett volna. Berg 1998-ban Lindbergh címen írta meg a neves aviátor életrajzát, ami azonnal bestsellerré vált és a következő évben Pulitzer-díjat kapott érte. Az életrajzi szerző Lindbergh politikáját egy olyan ember tevékenységeként összegezte, aki makacsul ragaszkodott az előítéleteihez, s aki viszonylag tapasztalatlan volt a politikai manőverezésben, így ellenfelei számára könnyű támadási felületet biztosított.
Érdemes megemlíteni, mert kevesen tudják a magyar olvasók közül, hogy a nézetei ellenére Lindbergh az elsők között jelentkezett katonai szolgálatra, miután az USA hadba lépett a Pearl Harbort ért japán támadás után. Politikai aktivitása miatt a Fehér Ház javaslatára ezt a hadügyminiszter eleinte határozottan elutasította. Még századosi rangjától is megfosztották. Így 1944-ig civil repülési tanácsadóként próbálta hasznossá tenni magát a hadseregen belül, mígnem légi bevetésre nem küldték a Csendes-óceán térségébe, a japánok ellen. Igaz, volt olyan pilóta, név szerint Robert E. McDonough hadnagy, akinek beceneve a Lefty, azaz Balos volt, utalva politikai nézeteire, aki megtagadta a vele való repülést, azzal indokolva, hogy nem az által akar hírnévre szert tenni, hogy ő az, aki megölte Lindbergh-et. Aki még ilyen fagyos fogadtatás ellenére is ötven légi bevetésen vett részt, és segítette észrevételeivel ütőképesebbé tenni a rajtaütéseket.
A politikai vákuum, amibe nézetei miatt került a hidegháború idejére engedett fel Lindbergh körül, mikor Eisenhower elnök a háborús szolgálataiért viszonzásul tiszteletbeli tábornokká léptette őt elő. Ekkor már senki nem izgatta magát hazájában a korábbi nézetein. Ugyanebben ez évben Pulitzer-díjat is kapott írói munkásságáért, ami csak egy volt az élete során neki ítélt számtalan tudományos vagy erkölcsi díj közül.
Karakterét még inkább színesíti az a tény, hogy törvényes feleségétől származó öt gyermeke mellett, három német nővel folytatott hosszú távú titkos kapcsolatából hét újabb gyermeke született. A három anyának – egy kispolgári származású testvérpárnak és egy porosz arisztokrata származéknak, aki egyben európai ügyeinek személyi intézője is volt – megtiltotta, hogy akár a halála után is felfedjék gyermekeik apjának kilétét.
Összegzésül annyit állíthatunk, hogy Charles Lindbergh személyiségét, mint a legtöbb emberét, nem lehet fekete és fehér színekkel leírni. Lehet rá mumusként és jótevőként hivatkozni, de mindenkori szavait és tetteit értelmezni, csak történelmi és társadalmi kontextusban lehetséges.
Fordította: Florovits Attila
